Holdnyugta
A csöndes éjszakában
ezüstös rétek és folyók fölött fú
gyönge tavaszi szellő.
Ezer csalóka képet
és rajzot, csudaszépet,
hintenek kósza árnyak
a hallgatag habokra,
kunyhóra, dombra, fára és bokorra.
Appenninek vagy Alpok
mögé, talán a tenger mély ölébe,
az éghatárra érve,
száll le a hold; a táj lassan sötétül,
fakul az árny, kioltja
fényét a völgy, s homály borul a dombra.
Világtalan az éjjel,
és halkult szenvedéllyel dúdol útban
hazafelé a kocsis, s az utolsó
fénysugarak kialvó
csillámait köszönti szomorúan.
Lásd, éppen ilyen könnyen
felettünk tovaröppen
az ifjúság. Rohannak
az álmok és a drága,
hitető ábrándok, s kicsit se lassabb
a reménység futása,
mely árva vigaszunk a földi létben.
Az élet vaksötétben
s magányban múlik. S bár szemét mereszti
az eltévedt utas, ugyan kereshet
okot vagy épp célt: belevész a ködbe
a hosszú út, s megérti,
neki a földi lét itt,
s a földnek ő örökre idegen lett.
A mi sanyaru sorsunk,
úgy tűnik, fenn az égnek
túl boldog és víg,
ha az ifjuságot,
melyben örömnek szenvedés a fája,
holtig kívánja
öröknek az ember.
Bár minden egyes élőt
halállal sújt, túl enyhe az itélet,
ha félúton lehorgad
és nem találja zordnak
a föld fia az iszonyú halált sem.
Méltó eszméje támadt
a halhatatlanoknak:
mert kitalálták a leggonoszabb kórt,
a vénséget, amelyben
mohó a vágy, de a remény kihamvadt;
a gyönyör kútja kiapadt, s hasítja
a csontot a kín, s
nincs rá semmi írja.
Ti dombocskák s ti lankák,
ha nyugaton kihúnyt a fény sugára
ezüstös fátylat dobva a nagy éjre,
nem maradtok sokáig
mostohák: nézzétek csak, fenn dereng már
újból az ég sötétje,
a túlsó szemhatárra kél a hajnal,
aztán a nap is a sarkára lép és
szikrát vet szerteszéjjel
és lángoló özönnel
sugaraival önt el
titeket s minden mennyei mezőket.
De az életnek, ha illan a drága
ifjúság, többé nincsen, ami pírt ad
semmi fényesség, s újra sohse virrad.
Elözvegyül a lét, s az istenek fenn,
ahogy útunk sötétül,
egy sírt adnak
az éjszaka jeléül.
Rába György ford.
