2016. június 13., hétfő

Charles Baudelaire: Őszi ének









                                           Őszi ének

                                  I.

                                  Nemsoká lelkünk fagyba, sötétbe merül;
                                  Rövid nyaraink vad tüze, hát ég veled!
                                  Hallom, ropogva hull az udvaron belül
                                  Az iszonyú fa, mely kövezeten reped.

                                  Lélegzetemben a tél fújtat megint: düh,
                                  Gyűlölet, borzalom s zord fénytelenség ráz;
                                  Mint süllyedő nap a sarki pokolban: rüh
                                  A szívem, fagyos, izzó tömb, mely megaláz.

                                  Remegve hallgatom, mint épül a sírhely;
                                  A vérpad, az állvány nem rezeg ily tompán.
                                  A lelkem toronyként roskad, nem bírja el
                                  A roppant csapások súlyát: halál vár rám.

                                  Úgy vélem, egyhangú, vad csapások nyomán
                                  Koporsót szögelnek gyors igyekezetben.
                                  Kié lesz? - Tegnap nyár volt; ma állsz ősz sarán!
                                  Egy elutazás cseng vágyón titkos neszen.


                                  II.

                                  Szeretem hosszú szeme zöldes világát,
                                  De ma drága szépem, oly keserű vagyok,
                                  Se szerelmét nem vágyom, se tüzét, ágyát,
                                  Csak a nap fényét, mely a tengeren ragyog.

                                  Azért csak szeressen, gyengéd szív, anyámként,
                                  Méghogyha hálátlan és hitvány is vagyok;
                                  Legyen tűnő jóság szeretőként, nővérként,
                                  A dicső ősz, vagy naplemente, ki csacsog.

                                  Gyors feladat! A sír mohó és tőrbe csal!
                                  Ó! Hadd tegyem térdére kihűlt homlokom,
                                  Hadd sirassam fehér tűz-nyarunk magányommal
                                  Az elmúlás sugarát fázva ősz-utón!


                                                                                                      Sánta Zsolt ford.




Charles Baudelaire: Őszi ének








                                            Őszi ének

                                I.

                                Nemsoká zuhanunk a fagyba és homályba,
                                ég veletek, rövid, tündöklő nyaraink!
                                Hallom máris a ház kövezett udvarára
                                dobált fa kopogó, gyászos visszhangjait.

                                Visszaszökik belém a tél megint: gyülölség,
                                düh, borzongás, iszony tépáz könyörtelen,
                                s mint a húnyó nap a sarki hó és sötétség
                                poklában: tűzvörös jégtömb lesz a szívem.

                                Dermedten figyelek minden kongó hasábot.
                                Nem döng ily tompa hang épülő vérpadon.
                                A lelkem most nehéz és kitartó csapások
                                súlyától összedűl, mint valami torony.

                                S úgy rémlik, a rideg, tompa kopácsolásban,
                                koporsót sietve szögelnek valahol.
                                Kié lesz? Tegnap a nyár még, ma őszi sár van!
                                A hang titokzatos, mint ha elutazol.


                                II.

                                Szeretem hosszú és zöld szemed lobogását,
                                szép ünnepem, de ma keserű mindenem,
                                s nem kell se a szobád, se szerelmed, se kályhád,
                                csak a fölvakitó nap kint a tengeren.

                                De azért csak szeress, gyöngédem; légy anyám ma,
                                még ha gonosz vagyok s hálátlan is nagyon.
                                Húgom vagy szeretőm, légy az ősz glóriája
                                vagy a lebukó nap: elfutó vigaszom.

                                Gyorsan, szívem! A sír les már az új tetemre!
                                Ó hagyd homlokom a térdeden egy kicsit,
                                hadd igyam tűzfehér, forró nyarunk temetve,
                                a késő ősz szelíd, sárga sugarait.



                                                                                                Tornai József ford.




Guillaume Apollinaire: Clotilde







                                         Clotilde


                                          A harangláb a kökörcsin
                                          A kertben magasra nő
                                          Megvetés és szerelmeim
                                          Közt a melankólia bő

                                          Hozzánk szöknek árnyaink
                                          Melyeket csak szór az éj
                                          A nap rajzolja s testjeik
                                          Sötétjével aludni tér

                                          A fény-vizek istennői
                                          Hajai e helyen folynak
                                          Együket: az árnyt hajszolni
                                          Akarod: mélyét a habnak



                                                                                        Sánta Zsolt ford.



 


Guillaume Apollinaire: Clotilde







                                        Clotilde

 
                                         A kökörcsin a harangláb
                                         A kert mélyén felszökött
                                         Mélabú alussza álmát
                                         Szerelem s megvetés között

                                         Árnyaink is ideérnek
                                         Kiket szétszór majd az éj
                                         A nap is melytől sötétek
                                         Velük együtt kihúnyni tér

                                         A források istennői
                                         Gyűrűztetik fürtjüket
                                         Menj azt a szép árnyat űzni
                                         Kit nem akarnod nem lehet


                      
                                                                                     Vas István ford.