Umberto Saba: Szomorúság után, Búcsú

                                  Szomorúság után

                                  Emlék bujkált a kenyér zamatában,

                                  mit a gyarló kocsmába térve kaptam,

                                  a kikötő szűk, néptelen zugában,

                                  s még számban érzem nyers ízét a sörnek,

                                  ahogy pihenek, ülve félutamban.

                                  Szemközt az őrtorony, meg a ködös hegy.

                                  Lelkem már megbirkózott bánatával,

                                  s új szemmel néz az antik alkonyatban

                                  egy révkalauzt terhes asszonyával,

                                  meg egy hajót, amelynek ócska fája

                                  revesen meg-megcsillámlik a napban,

                                  s kéménye két árbocnyi nagy, akárha

                                  gyermekrajz volna, mit húsz éve róttam.

                                  S ki gondolta volna, hogy életemben

                                  annyi édes-szép gondban fáradozzam,

                                  s ennyi magányos boldogság teremjen!

                                                                                        Rónay György ford.

                                         Búcsú

                                  Én is tudom, te se feledd.

                                  A versek is olyanok, mint a szappan-

                                  buborék: az fölszáll, ez lent reked.

                                                                                   Rónay György ford.

Eugenio Montale: Ne kérdd a szót

                                      Ne kérdd a szót

                                 Ne kérdd a szót, amely mindenfelől határt szab

                                 formátlanul gomolygó lelkünknek, kikiáltja

                                 lángbetűkkel, s tündököl, mint a sárga

                                 sáfrány füve közt egy poros lapálynak.

                                 Ó, mily nyugodtan megy tovább az ember,

                                 maga s mások barátja e világon,

                                 s nem kíséri árnyékát figyelemmel,

                                 mit a hőség egy hámló falra rányom!

                                 Ne kérdd a bűvigét, mely világok kulcsa tán,

                                 csak néhány száraz-gally-szerű, torz szótagot

                                       kínálunk.

                                 Mondani néked azt tudjuk csupán,

                                 ami nem vagyunk, s amit nem kívánunk.

                                                                                                Kálnoky László ford.

Francesco Petrarca: Menjetek, fájó rímek, vár a szikla

                       Menjetek, fájó rímek, vár a szikla

                                  Menjetek, fájó rímek, vár a szikla,

                                  mely drága kincsem rejti el sötéten;

                                  hívjátok ott: ő majd felel az égben,

                                  bár földi részét mély sír fogja vissza.

                                  Mondjátok meg: hajóm már nem hasítja

                                  a vad tengert, fárasztó nékem élnem,

                                  s emlékét gyűjtve hullott lombja-képpen,

                                  megyek, lábam nyomába igazítva.

                                  Mint élőt s holtat őt látom magamban,

                                  nem – mint élőt, ki immár hallhatatlan,

                                  ismerje meg csak a világ, s csodálja!

                                  Kérem, figyeljen, hogyha nemsokára

                                  eltávozom, jöjjön elémbe lassan,

                                  s vonjon fel majd az égbe, oldalára.

                                                                                    Nemes Nagy Ágnes ford.