Egy szépasszony képmására
Melyet síremlékére véstek
Ez voltál: lenn a földben
váz vagy és por. Sáros csontod fölött áll
a meddő kő, és némán, rezdületlen
mered a tovaröppenő időre
az emlékezet őre
és árva gyászé, örökre kilobbant
szépség képmása. Az édes tekintet,
melytől remegett, kire úgy szögezte,
mint látszatra ma is; az ajk, amelyből,
mint csorduló pohárból,
a gyönyör áradt, az a vágy-karolta
fehér nyak; a
gyöngéd tenyér, amelyben
kihűlt a kéz – s beh gyakran -
ha ujja szeliden megszorította,
s a mell gömbölyű halma,
melytől a férfi-orca holtra sápadt,
mind volt csupán: ma sáros
csont vagy: csak épp a márvány
a rút, szomorú látványt eltakarja.
Lásd, így
rombolja össze
a végzet ökle földünkön az élő
egek képmását. Íme,
a mi létünk
örök rejtélye. Kiapadhatatlan
mély gondolatban, nagy érzés hevében
ragyog ma még a szépség,
ezen az aszu tájon
a halhatatlan természet sugára:
itt az emberi nemnek
erős reménye egy szebb, könnyü létre,
a boldogság honára
egy más, arany világban.
Nem kell, csak egy lehellet,
s holnapra ocsmány, útált förtelemre
változik, ami még ma
egy angyal arca-lelke,
s a szívből
vele együtt,
amit csak beleoltott:
lényének hő szerelme tovaillan.
Nagyszerű víziókat
s vágyakat, mérhetetlen,
ébreszt a szárnyas képzeletben
az édes összhang egyetlen hatalma.
És úgy csapong a lélek
habján egy titkos gyönyör tengerének,
miként a bátor úszó
vág boldogan az óceán vizének.
De ha fülébe roppan
egyetlen hamis hang, tündérvilága
a semmi ködbe foszlik szerte nyomban.
Ha minden porcikád csak,
ember, gyarló, mulandó,
minek neked nemes érzés, te por, mondd?
De ha benned akad jó,
akkor a legszebb gondolat s a szándék
mért könnyű, mint az árnyék,
s tüzét, silány végzet, mért gyújtod-oltod?
Rába György ford.
