William Blake: A Tigris

                                    A Tigris

                                      Tigris! Tigris! Éjszakánk

                                      erdejében sárga láng,

                                      mely örök kéz szabta rád

                                      rettentő szimmetriád?

                                      Milyen katlan, mily egek

                                      mélyén gyúlt ki a szemed?

                                      Szárnyra mily harc hőse kelt,

                                      aki e tűzhöz nyúlni mert?

                                      Milyen váll és mily müvész

                                      fonta szíved izmait? És

                                      mikor elsőt vert szived,

                                      milyen kar s láb bírt veled?

                                      Milyen pőröly? mily vasak?

                                      Mily kohóban forrt agyad?

                                      Mily üllőre mily marok

                                      törte gyilkos terrorod?

                                      S amikor befejezett,

                                      mosolygott rád a mestered?

                                      Te voltál, amire várt?

                                      Aki a Bárányt, az csinált?

                                      Tigris! Tigris! Éjszakánk

                                      erdejében sárga láng,

                                      mely örök kéz szabta rád

                                      rettentő szimmetriád?

                                                                                         Szabó Lőrinc ford.

Babits Mihály: Új Mythológia

                                 Új Mythológia

                     Nemzeteket láttam, hatalmas szörnyeket, küzdeni, óriás

                     testtel, s ez óriás testben mily fájó az emberi átom!

                     Taréjuk véresen ing még, levágott farkuk vonaglik

                     bús tartományokban, és feszülő, páncélos karjuk

                     vergődő kis nemzet-férgeket

                     szorít kegyetlen.

                     Nagy szörny-anyádhoz hiába kiáltasz,

                     ki nem érti fájdalom-nyelvedet

                     s kivel élned, élned és halnod kell ma.

                     Ellene bizsegsz-é a testnek, melyben hús vagy?

                     mellyel egy vagy? Tudnád-e nem szeretni?

                     harcának gátja lenni, áruló,

                     beteg parány, kivágni-való?

                     (bár végül jaj mindig a beteg parányoké lesz a szó).

                     Várj és nézz! Már sok szörny harctere volt ez a föld

                     a mesés halgyíkoktól a veszedelmes istenekig

                     és a türelmetlen szektákon át, míg ezek eljöttek

                     s fölfaltak szektákat és isteneket.

                     Ők is meghalnak egyszer. Légy büszke, kis átom,

                     legkisebb s legnagyobb! alfa és ómega te,

                     minden szörnyek bölcsője s temetője.

                     Te bennük vagy, de ők is tebenned, ki szörnyeid

                     magadból alkotod s magadért. Széthullanak ők

                     de te maradsz, hulláikból építve jövőd

                     harcainak új s új fálánkszait.

                     Óh tennen halandó hadaid rabja – mert az Ember harcainak

                     egynapos hadai csupán e nemzetek – óh lelkes átom,

                     ki messzebb látsz a testnél, melynek átomja vagy!

                     Tűrj és nézz! Élj és halj ha kell! Pusztulj és maradj!

                     Légy hű és légy szabad! Gondolj a madarakra,

                     kik hívek a fához, mely fészküket adja,

                     s mégis kilátnak, kiszállnak a légi magasba!

                     Két hazában otthonosak: polgárai a fáknak

                     s együtt örök polgárai mind égnek és szabadságnak.

Giacomo Leopardi: Holdnyugta

                                 Holdnyugta

                                  A csöndes éjszakában

                                  ezüstös rétek és folyók fölött fú

                                  gyönge tavaszi szellő.

                                  Ezer csalóka képet

                                  és rajzot, csudaszépet,

                                  hintenek kósza árnyak

                                  a hallgatag habokra,

                                  kunyhóra, dombra, fára és bokorra.

                                  Appenninek vagy Alpok

                                  mögé, talán a tenger mély ölébe,

                                  az éghatárra érve,

                                  száll le a hold; a táj lassan sötétül,

                                  fakul az árny, kioltja

                                  fényét a völgy, s homály borul a dombra.

                                  Világtalan az éjjel,

                                  és halkult szenvedéllyel dúdol útban

                                  hazafelé a kocsis, s az utolsó

                                  fénysugarak kialvó

                                  csillámait köszönti szomorúan.

                                  Lásd, éppen ilyen könnyen

                                  felettünk tovaröppen

                                  az ifjúság. Rohannak

                                  az álmok és a drága,

                                  hitető ábrándok, s kicsit se lassabb

                                  a reménység futása,

                                  mely árva vigaszunk a földi létben.

                                  Az élet vaksötétben

                                  s magányban múlik. S bár szemét mereszti

                                  az eltévedt utas, ugyan kereshet

                                  okot vagy épp célt: belevész a ködbe

                                  a hosszú út, s megérti,

                                  neki a földi lét itt,

                                  s a földnek ő örökre idegen lett.

                                  A mi sanyaru sorsunk,

                                  úgy tűnik, fenn az égnek

                                  túl boldog és víg, ha az ifjuságot,

                                  melyben örömnek szenvedés a fája,

                                  holtig kívánja öröknek az ember.

                                  Bár minden egyes élőt

                                  halállal sújt, túl enyhe az itélet,

                                  ha félúton lehorgad

                                  és nem találja zordnak

                                  a föld fia az iszonyú halált sem.

                                  Méltó eszméje támadt

                                  a halhatatlanoknak:

                                  mert kitalálták a leggonoszabb kórt,

                                  a vénséget, amelyben

                                  mohó a vágy, de a remény kihamvadt;

                                  a gyönyör kútja kiapadt, s hasítja

                                  a csontot a kín, s nincs rá semmi írja.

                                  Ti dombocskák s ti lankák,

                                  ha nyugaton kihúnyt a fény sugára

                                  ezüstös fátylat dobva a nagy éjre,

                                  nem maradtok sokáig

                                  mostohák: nézzétek csak, fenn dereng már

                                  újból az ég sötétje,

                                  a túlsó szemhatárra kél a hajnal,

                                  aztán a nap is a sarkára lép és

                                  szikrát vet szerteszéjjel

                                  és lángoló özönnel

                                  sugaraival önt el

                                  titeket s minden mennyei mezőket.

                                  De az életnek, ha illan a drága

                                  ifjúság, többé nincsen, ami pírt ad

                                  semmi fényesség, s újra sohse virrad.

                                  Elözvegyül a lét, s az istenek fenn,

                                  ahogy útunk sötétül,

                                  egy sírt adnak az éjszaka jeléül.

                                                                                            Rába György ford.