Giovanni Pascoli: Éji jázmin

                             Éji jázmin

                                    És kinyílik az éji bimbó,

                                    míg kedveseimről merengek.

                                        Labdarózsák között a ringó

                                        alkonyi lepkék megjelentek.

                                    Nincs hangos szó, a csend kiterjed,

                                    csak egy távoli ház neszez már.

                                        Szárnyak alatt fészkek pihennek,

                                        mint zárt pillák alatt a szempár.

                                    Piros epret ígér az illat,

                                    nyílt kelyhekből szálló lehellet.

                                        A messze házban lámpa gyullad,

                                        fű születik az árok mellett.

                                    Kései méh zöngve kerengél,

                                    betelt a kas, már nem pihenhet.

                                        A Fiastyúk, kék szérűskertjén

                                        kapar, csillag-csibék csipegnek.

                                    Egész éjjel árad az illat

                                    a vonuló fuvallatokban.

                                        A hold a lépcsőn följebb ballag,

                                        az emelet fénye kilobban.

                                    Virrad. Zárul a virág szirma:

                                    Gyűrődött rejtekébe zár ott

                                        a puha, titokzatos urna

                                        ki tudja, milyen boldogságot.

                                                                                              Bede Anna ford.

Giosue Carducci: Márciusi ének

                                  Márciusi ének

                                      Mint terhes asszony, hogyha zsibbadt-lankatag,

                                      lankatag álom árnya száll rá s ellepi,

                                      s fekszik ziláltan nyoszolyáján és piheg,

                                      sírós fohásszal tört szó fakad ajkain,

                                      s arcára lázak gyors vörössége rohan,

                                      olyan a föld: árny, felhők árnya árad el,

                                      húz át a sápadt nap s a zöld vetés között,

                                      nedves szél rázza mandulafák s almafák

                                      vörös, fehér virágait s leperegnek,

                                      s a pórusokból a televény dalt lehel:

                                      - Tenger füvellők rétjéről fellebbenő

                                      égi üszők, ti szürke s fehér fellegek,

                                      tejet zuhintson duzzadozó tőgyetek

                                      mezőre, dombra, mely rügyet bont és kacag

                                      s erdőre, hol az első lüktetés fut át -

                                      így énekel mind a bimbó, a serkenő,

                                      így énekel mind a megmoccanó csira,

                                      a vágyakozva, mohón nyújtózó gyökér;

                                      így énekel ki holtak csontjai közül

                                      az élet magva, sarja s a szellemeké.

                                      Ime, a víz zuhog, a mennydörgés dübög,

                                      a párás ólból bámul ki a kisboci,

                                      tyúk kotkodál és suhogtatja szárnyait,

                                      kakukk-fohász búg gyümölcskertek mélyiből

                                      és hancuroznak gyermekek a szérükön.

                                      Munkán feszüljön férfiúi vállatok

                                      és szerelemre nyíljon ifju szívetek,

                                      szárnyaljon égre lelketekből álmotok,

                                      forrongó vágyak, háborúzni törjetek

                                      mi volt, megújul, s újul századokon át.

                                                                                             Majtényi Zoltán ford.

Juhász Gyula: Tavaszi éj, Májusi óda

                                       Tavaszi éj

                                            Fekete fátylas ég alatt

                                            Mezők és tornyok alszanak.

                                            Alszik Milánó, Moszkva, mind,

                                            A vágyaink és bajaink.

                                            De lenn az áldott föld alatt

                                            A szent csírák nem alszanak.

                                            Az örök erjedő erők,

                                            Dúsan, vígan gerjednek ők.

                                            Szivek hamvából ég fele

                                            Nő, nő az Élet gyökere.

                                            Örök törvény parancsa szól,

                                            S egy éj során száz hant alól

                                            A sarj kikél, s minden felett

                                            Arany napunk is fölnevet!

                                            Májusi óda

                                             Ó, emberek, az élet oly rövid,

                                             Az útak végén az örök rög int.

                                             Jó volna egyszer, végre, tudni már,

                                             Hogy szomorú fejünkre itt mi vár?

                                             Isten nevében az ember felett

                                             Száz zsarnok ítélt és kevélykedett.

                                             Jó volna egyszer kipróbálni még

                                             Az Ember jussát, az Ember hitét!

                                             Harangok, ágyúk, szuronyok helyett

                                             Zengjen, ragyogjon már a szeretet!

                                             Határok helyett a határtalan

                                             Jóság, amelynek igazsága van!

                                             Kaszárnyát, börtönt lerombolva mind,

                                             Szárnyaljanak egekbe álmaink!

                                             Versnek, zenének szárnyán szálljanak

                                             Az Isten szabad sátora alatt.

                                             Vörös májusra vígan zöldelő

                                             Szabad májust hadd hozzon a jövő!

                                             Legyen majális minden napodon,

                                             Ó, Ember, hittel én ezt dalolom.

                                             Hittel, reménnyel május ünnepén,

                                             Ó, Ember, Testvér, be szeretlek én!