Az utazás
Maxime du Camp-nak
1
A kisdiák mereng mappán és tarka képen
s a Mindenség neki mint lelke éhe, tág.
Óh, mily nagy is a föld a lámpák fénykörében,
s ha már emlékezünk, mily kicsiny a világ!
Egy reggel indulunk, és velőnk teli tűzzel,
és fájó dac dagaszt, s keserü vágy izen,
megyünk, s a kósza kedv táncos habokra űz el,
ringatva végtelen lekünk véges vízen.
Van, akit futni készt megútált hona szennye,
van, kit bölcsője zord titka űz, s van olyan,
ki csillagot figyelt, s behúllt egy női szembe,
s most vészes illatú Circéjétől rohan;
hogy ne bűvölje őt állattá a boszorkány,
fut és teret iszik, fényt és égi parázst,
húsába jég harap, s a réz nap, rája-forrván,
lassan lemossa majd arcán a csókmarást.
De igaz utazók azok csupán, kik mennek,
hogy menjenek, s szivük mint léggömb ring odább,
kik bolygó végzetük sodrától nem pihennek,
s ezt hajtják egyre csak, nem tudva miért: Tovább!
kikben száz alakot, mint a felhők szeszélye,
ölt a vágy, s mint ujonc harcost ágyúk heve,
vonz új és változó, titkos kéjek veszélye,
miknek még emberi nyelven nem volt neve!
2
S mi csak forgunk, iszony! És ugrunk, meggyötörve,
mint pörgettyűk s golyók, - álmunkban is igáz
a vad Kíváncsiság, mint zord Angyal, ki körbe
a vágtató Napok csóváival csigáz.
Furcsa sors a miénk: a Cél, míg űzzük, illan,
s mindegy, hová libeg, hisz úgy sincsen sehol!
De az ember elé remény reményre csillan
s pihenést úgy keres, hogy őrültként lohol.
Nagy, három-árbocos lelkünk Ikáriába
vágyik, s fedélzetén hang zendül: „Part!” - s a hírt
a kosárból a hang bolond hévvel kiáltja:
„Üdv! hírnév! Szerelem! - s fúj, poklok! itt a szirt!
Mert minden part, melyet jelent az őr, ki fent űl,
ma még Arany-Sziget, jósors-igérte táj,
felé a képzelet dús orgiákra lendűl,
de csak zátonyra lát, ha pirkad a homály.
Óh, tündéri hazák szegény, bús őr-hajósa
Verjük bilincsbe őt, vagy vessük vízbe tán?
Csak sir, Amérikák hibbant mámoru jósa,
és sósabb ár tolong a délibáb nyomán.
Így a vén vándor is, míg lába szennybe bágyad,
még létbe szimatol és szeme hályoga
Édent sejt arra is és csábos Cápuákat,
hol rossz gyertyán dereng vak viskók vályoga.
3
Ti csodás utasok! Hadd olvassunk ma drága
meséket szemetek tengermélyeiben!
Nyíljon emléketek kincses ládája tágra,
hol csupa éther- és csillag-ékszer pihen.
Bár gőz s vitorla nincs, utatok láza rázzon!
Rablelkünket tovább ne búsítsa retesz,
dús rajzot fessetek s lelkünk feszül, mint vászon,
mit emlékeitek látköre keretez.
Mi mindent láttatok?
4
„Láttunk csillagvilágot,
hullámokat, sivó homok síkságait,
s bár váratlan veszély sokszor vad szirtre vágott,
úntuk gyakran magunk, úntuk, akárcsak itt.
A nap dicső tüze a lila óceánon,
s dicsőült városok a húnyó nap tüzén,
felgyújtották szivünk, hogy elmerülni vágyjon
vad láza, hol felé hívón zendűl a fény.
Láttunk dús tájakat, városok gazdag ormát,
de nem vonzottak úgy, olyan rejtelmesen,
mint azok, miket a felhők szeszélye formált.
És vágyunk egyre nőtt, tovább, sejtelmesen!
-A kéj nyomán a vágy csak kínzóbb és erősebb.
Óh, Vágy, vénhedt fa, te, csak trágyád a gyönyör,
s míg egyre vastagabb kérgű lesz ősi törzsed,
ágad a nap felé még közelebbre tör!
Meddig nősz, szörnyü fa? Sudárod buja kedve
ciprusnál szökkenőbb? - De mégis, gyűlt a kép,
sok gondos rajz, mohó, nagy képeskönyvetekbe,
fivérek, akiket vonz minden messzi szép!
Köszöntöttünk ezer ormányosan iromba
bálványt és trónt, amely ékszertömbként ragyog,
sok remek palotát, hol a tündéri pompa
bús vággyal rontaná minden bankárotok;
ruhákat, melyeket látni is mámorító,
nőket, kiknek fogán s körmén kármin a lakk,
tudós bűvészt, kihez hizelgőn kúsz a kígyó...
5
S tovább, mit még! tovább!
6
„Óh, gyermeki agyak!
Hogy ne feledjük el a legfontosabb dolgot,
mely keresetlen is mindig szemünkbe tűnt,
míg lábunk a komor lépcsőn fel és le bolygott,
láttuk az örökös, únott bálványt, - a Bűnt:
a nőt, hogy buta és silány rabszolga-gőggel
mint imádja magát, gúny- és csömörtelen,
s a férfit, hogy vad és falánk kényúr a nőkkel,
bár rabok rabja és a szenny közt förtelem;
hóhért, ki édeleg, mártírt, ki könnyet ont és
ünnepet, melyet a vér szaga fűszerez;
zsarnokot, kit kiélt ronccsá hatalma ront és
népet, melynek gyönyört szégyenkorbács szerez;
láttunk nem egy hitet, hasonlót a miénkhez,
egekre kúszni bús ostromra; szenteket,
kik mint, puhúlt inyenc, ha dunnás ágyat élvez,
kéjűl keresik a szőr-övet és szeget;
láttuk, hogyan fecseg az ész ittas bolondja,
az Emberfaj, amely máig sem változott,
duhaj, agóniás dühhel istenre rontva:
- >Én másom, mesterem, óh, légy megátkozott!>
- >Én másom, mesterem, óh, légy megátkozott!>
S láttunk bölcsebbeket, Téboly merész csapatját,
kik futják ezt a nyájt, hol Végzet a karám,
s maguk az Ópium roppant ölébe adják!
- Ez az örök körút a földgömb szűk porán...”
- Ez az örök körút a földgömb szűk porán...”
7
Hej fanyar, lecke ez, leckéje az utaknak!
Ma, tegnap, holnap és örökre a világ
egyhangú, kicsi hely, rossz ketrecet mutat csak,
unalom-sivatag fájó oázisát!
Menni, maradni jobb? Maradj, ha tudsz te tűrni,
menj, ha kell. Van, ki fut és van, ki sutba űl,
s az éber és gonosz ellent le tudja gyűrni,
az Időt! Jaj, de hány lohol szüntelenűl:
bolygó zsidó gyanánt, apostolként rohannak,
nekik már se vasút, se hajó nem elég
az átkos Bajvivő elől elfutni! S vannak
kik ott vívnak, ahol bölcsőjük a vidék.
Ám ha nyakunkra hág végűl a Gladiátor,
megint remélhetünk, kiáltva: Vár az út!
S mint mikor kínai vizekre vont a bátor
vágy, s nézzük a habot, s a szél hajunkba fútt,
megyünk majd: vár reánk az Árnyak Óceánja,
s mint ifjú utasé, szivünk friss lesz s vidám.
Hallga! Figyeljetek az édes, bús danára,
ezt zengi: „Erre mind, aki enni kiván
lótuszt, mely illatos! Csodák gyümölcsszüretje,
amelyre szívetek éhes, itt vár csupán,
jertek, halk s különös mámorral a szívekre
csak itt vár a soha nem szűnő délután!”
S a kísérteti hang mind ismerősebb s hívebb,
holt Pyladeseink karja tárúl ki ránk,
„Elektrádhoz evezz! Itt megfrissül a szíved! -
zengi a nő, kinek térdét csókolta szánk.
8
Halál! Vén kapitány! Horgonyt fel! Itt az óra,
óh, untat ez a táj! Halál! Fel! Útra már!
Bár várjon tintaszín ég s víz az utazora,
tudod, hogy a szivünk mégis csupa sugár!
Töltsd bőven italod, üdítsen drága mérge!
Így akarunk, amíg agyunk perzselve gyúl,
örvénybe szállani, mindegy: Pokolba, Égbe,
csak az Ismeretlen ölén várjon az Új!
Tóth Árpád ford.
