Charles Baudelaire: Az utazás

                                                      Az utazás

                                                                              Maxime du Camp-nak

                                                               1

                              A kisdiák mereng mappán és tarka képen

                              s a Mindenség neki mint lelke éhe, tág.

                              Óh, mily nagy is a föld a lámpák fénykörében,

                              s ha már emlékezünk, mily kicsiny a világ!

                              Egy reggel indulunk, és velőnk teli tűzzel,

                              és fájó dac dagaszt, s keserü vágy izen,

                              megyünk, s a kósza kedv táncos habokra űz el,

                              ringatva végtelen lekünk véges vízen.

                              Van, akit futni készt megútált hona szennye,

                              van, kit bölcsője zord titka űz, s van olyan,

                              ki csillagot figyelt, s behúllt egy női szembe,

                              s most vészes illatú Circéjétől rohan;

                              hogy ne bűvölje őt állattá a boszorkány,

                              fut és teret iszik, fényt és égi parázst,

                              húsába jég harap, s a réz nap, rája-forrván,

                              lassan lemossa majd arcán a csókmarást.

                              De igaz utazók azok csupán, kik mennek,

                              hogy menjenek, s szivük mint léggömb ring odább,

                              kik bolygó végzetük sodrától nem pihennek,

                              s ezt hajtják egyre csak, nem tudva miért: Tovább!

                              kikben száz alakot, mint a felhők szeszélye,

                              ölt a vágy, s mint ujonc harcost ágyúk heve,

                              vonz új és változó, titkos kéjek veszélye,

                              miknek még emberi nyelven nem volt neve!

                                                                  2

                              S mi csak forgunk, iszony! És ugrunk, meggyötörve,

                              mint pörgettyűk s golyók, - álmunkban is igáz

                              a vad Kíváncsiság, mint zord Angyal, ki körbe

                              a vágtató Napok csóváival csigáz.

                              Furcsa sors a miénk: a Cél, míg űzzük, illan,

                              s mindegy, hová libeg, hisz úgy sincsen sehol!

                              De az ember elé remény reményre csillan

                              s pihenést úgy keres, hogy őrültként lohol.

                              Nagy, három-árbocos lelkünk Ikáriába

                              vágyik, s fedélzetén hang zendül: „Part!” - s a hírt

                              a kosárból a hang bolond hévvel kiáltja:

                              „Üdv! hírnév! Szerelem! - s fúj, poklok! itt a szirt!

                              Mert minden part, melyet jelent az őr, ki fent űl,

                              ma még Arany-Sziget, jósors-igérte táj,

                              felé a képzelet dús orgiákra lendűl,

                              de csak zátonyra lát, ha pirkad a homály.

                              Óh, tündéri hazák szegény, bús őr-hajósa

                              Verjük bilincsbe őt, vagy vessük vízbe tán?

                              Csak sir, Amérikák hibbant mámoru jósa,

                              és sósabb ár tolong a délibáb nyomán.

                              Így a vén vándor is, míg lába szennybe bágyad,

                              még létbe szimatol és szeme hályoga

                              Édent sejt arra is és csábos Cápuákat,

                              hol rossz gyertyán dereng vak viskók vályoga.

                                                                3

                              Ti csodás utasok! Hadd olvassunk ma drága

                              meséket szemetek tengermélyeiben!

                              Nyíljon emléketek kincses ládája tágra,

                              hol csupa éther- és csillag-ékszer pihen.

                              Bár gőz s vitorla nincs, utatok láza rázzon!

                              Rablelkünket tovább ne búsítsa retesz,

                              dús rajzot fessetek s lelkünk feszül, mint vászon,

                              mit emlékeitek látköre keretez.

                              Mi mindent láttatok?

                                                                  4

                                                                  „Láttunk csillagvilágot,

                              hullámokat, sivó homok síkságait,

                              s bár váratlan veszély sokszor vad szirtre vágott,

                              úntuk gyakran magunk, úntuk, akárcsak itt.

                              A nap dicső tüze a lila óceánon,

                              s dicsőült városok a húnyó nap tüzén,

                              felgyújtották szivünk, hogy elmerülni vágyjon

                              vad láza, hol felé hívón zendűl a fény.

                              Láttunk dús tájakat, városok gazdag ormát,

                              de nem vonzottak úgy, olyan rejtelmesen,

                              mint azok, miket a felhők szeszélye formált.

                              És vágyunk egyre nőtt, tovább, sejtelmesen!

                    -A kéj nyomán a vágy csak kínzóbb és erősebb.
                    Óh, Vágy, vénhedt fa, te, csak trágyád a gyönyör,
                    s míg egyre vastagabb kérgű lesz ősi törzsed,
                    ágad a nap felé még közelebbre tör!

                              Meddig nősz, szörnyü fa? Sudárod buja kedve

                              ciprusnál szökkenőbb? - De mégis, gyűlt a kép,

                              sok gondos rajz, mohó, nagy képeskönyvetekbe,

                              fivérek, akiket vonz minden messzi szép!

                              Köszöntöttünk ezer ormányosan iromba

                              bálványt és trónt, amely ékszertömbként ragyog,

                              sok remek palotát, hol a tündéri pompa

                              bús vággyal rontaná minden bankárotok;

                              ruhákat, melyeket látni is mámorító,

                              nőket, kiknek fogán s körmén kármin a lakk,

                              tudós bűvészt, kihez hizelgőn kúsz a kígyó...

                                                                 5

                              S tovább, mit még! tovább!

                                                                6

                                                                „Óh, gyermeki agyak!

                              Hogy ne feledjük el a legfontosabb dolgot,

                              mely keresetlen is mindig szemünkbe tűnt,

                              míg lábunk a komor lépcsőn fel és le bolygott,

                              láttuk az örökös, únott bálványt, - a Bűnt:

                              a nőt, hogy buta és silány rabszolga-gőggel

                              mint imádja magát, gúny- és csömörtelen,

                              s a férfit, hogy vad és falánk kényúr a nőkkel,

                              bár rabok rabja és a szenny közt förtelem;

                              hóhért, ki édeleg, mártírt, ki könnyet ont és

                              ünnepet, melyet a vér szaga fűszerez;

                              zsarnokot, kit kiélt ronccsá hatalma ront és

                              népet, melynek gyönyört szégyenkorbács szerez;

                              láttunk nem egy hitet, hasonlót a miénkhez,

                              egekre kúszni bús ostromra; szenteket,

                              kik mint, puhúlt inyenc, ha dunnás ágyat élvez,

                              kéjűl keresik a szőr-övet és szeget;

                              láttuk, hogyan fecseg az ész ittas bolondja,

                              az Emberfaj, amely máig sem változott,

                              duhaj, agóniás dühhel istenre rontva:
                              - >Én másom, mesterem, óh, légy megátkozott!>

                              S láttunk bölcsebbeket, Téboly merész csapatját,

                              kik futják ezt a nyájt, hol Végzet a karám,

                              s maguk az Ópium roppant ölébe adják!
                              - Ez az örök körút a földgömb szűk porán...”

                                                                7

                              Hej fanyar, lecke ez, leckéje az utaknak!

                              Ma, tegnap, holnap és örökre a világ

                              egyhangú, kicsi hely, rossz ketrecet mutat csak,

                              unalom-sivatag fájó oázisát!

                              Menni, maradni jobb? Maradj, ha tudsz te tűrni,

                              menj, ha kell. Van, ki fut és van, ki sutba űl,

                              s az éber és gonosz ellent le tudja gyűrni,

                              az Időt! Jaj, de hány lohol szüntelenűl:

                              bolygó zsidó gyanánt, apostolként rohannak,

                              nekik már se vasút, se hajó nem elég

                              az átkos Bajvivő elől elfutni! S vannak

                              kik ott vívnak, ahol bölcsőjük a vidék.

                              Ám ha nyakunkra hág végűl a Gladiátor,

                              megint remélhetünk, kiáltva: Vár az út!

                              S mint mikor kínai vizekre vont a bátor

                              vágy, s nézzük a habot, s a szél hajunkba fútt,

                              megyünk majd: vár reánk az Árnyak Óceánja,

                              s mint ifjú utasé, szivünk friss lesz s vidám.

                              Hallga! Figyeljetek az édes, bús danára,

                              ezt zengi: „Erre mind, aki enni kiván

                              lótuszt, mely illatos! Csodák gyümölcsszüretje,

                              amelyre szívetek éhes, itt vár csupán,

                              jertek, halk s különös mámorral a szívekre

                              csak itt vár a soha nem szűnő délután!”

                              S a kísérteti hang mind ismerősebb s hívebb,

                              holt Pyladeseink karja tárúl ki ránk,

                              „Elektrádhoz evezz! Itt megfrissül a szíved! -

                              zengi a nő, kinek térdét csókolta szánk.

                                                               8

                              Halál! Vén kapitány! Horgonyt fel! Itt az óra,

                              óh, untat ez a táj! Halál! Fel! Útra már!

                              Bár várjon tintaszín ég s víz az utazora,

                              tudod, hogy a szivünk mégis csupa sugár!

                              Töltsd bőven italod, üdítsen drága mérge!

                              Így akarunk, amíg agyunk perzselve gyúl,

                              örvénybe szállani, mindegy: Pokolba, Égbe,

                              csak az Ismeretlen ölén várjon az Új!

                                                                           

                                                                                                    Tóth Árpád ford.