2014. február 28., péntek
Michelangelo Buonarroti: Mily csoda, Az égből jött
Mily csoda
Mily csoda, hogy ki a tűz közelében
olvadtam-égtem, most, mikor a lángja
kívül kihunyt, belül váltam parázsra,
s hevemtől lassan hamuvá enyészem.
Úgy fénylett előttem, míg érte égtem,
kínom fakasztó minden arcvonása,
hogy boldoggá tett puszta látomása,
s ünnep s öröm volt holtra gyötretésem.
De most, hogy az ég elrabolta tőlem
a fényes tüzet, mely égetve táplált,
úgy maradtam itt, mint hunyó zsarátnok.
S egy árva szikra nem marad belőlem,
úgy elhamvadok, ha szítani lángját
Ámor nem vet tüzemre új hasábot.
Rónay György ford.
Az égből jött
Az égből jött, halandó lénye látta
a poklot és a tisztítóhelyet,
majd újra Istenhez emelkedett,
hogy az igazság fényét ránk bocsássa.
Fényes csillag, elönti ragyogása,
érdemtelenül, szülőföldemet;
méltó bére a korcs föld nem lehet -
csak te lehetsz az, teremtő királya.
Dantéról szólok, kinek műveit
rosszul ismeri a hálátalan nép,
mely megveti a jók érdemeit.
Volnék ő! sorsa sorsom! lelke laknék
bennem: nincs földi ékesség, amit
száműzetéséért oda nem adnék.
Rónay György ford.
2014. február 27., csütörtök
Giosue Carducci: Beszélgetés a fákkal, Az ökör
Beszélgetés a fákkal
Én nem szeretlek, tölgy, kevély erősség,
mert lombjaiddal büszkén fogod át
városdúlók vérmocskos homlokát,
s legyezgeted a harcok szörnyü hősét.
És nem szeretlek, meddő-bús babérfa,
mert télen is nősz jéghegyek fölött,
s uralkodók tar homlokát födöd,
ha fürtjük az időknek martaléka.
De szeretlek, szőlő lágy venyigéje,
édes gerezd tanyája, kedv igéje,
bor anyja, áldott búfeledtető.
S téged leginkább, ó sötét fenyő,
mert deszkáidból készül az utolsó,
a legnyugalmasabb ágy, a koporsó.
Kosztolányi Dezső ford.
Az ökör
Szeretlek, ó szelid ökör! Belőled
erő és béke száll, nyugodt, komor.
Ha nézed a szabad, kövér mezőket,
úgy állsz, akár egy zordon ércszobor.
Nyugodtan a nehéz igára hajlasz,
a barna szántót fürgén követed,
ha ösztökél, némán forog nyugalmas,
panasztalan, elégedett szemed.
Fekete orrodból gőzölve lebben
lehelleted, s vígan
ujjong az égnek
bőgésed, ez a csendes himnusz-ének.
És zöld, nyugodt, tág és komoly szemedben
békén sugárzik, édesen merengve
az isteni mezők zöld, tiszta csendje.
Kosztolányi Dezső ford.
Umberto Saba: A tengerparton, A kecske
A tengerparton
Délután hat óra volt, ragyogásos
ünnep. A fárosz mögött, ama részen,
hol üdvözülten hallszik a harangszó,
egy gyermek hangja, ki ott játszadozgat
békén a vén hajóroncsok körül,
magában ül a véghetetlen
tenger peremén: ott, ha nem csalódom,
emberi fájdalmam ormára értem.
A kavicsok közt – hullámba dobásra
kapdostam őket – (egy ringó gerenda
volt a célpont) – cserépdarabra leltem,
szép barna forma, mely boldog időkben
hasznos edénye volt egy déli napra
s a domboldal zöldjére néző
kiskonyhának. És még ehhez is képes
hasonlítni
magát az árva ember.
Egy sárga vitorlás bárka haladt el,
s a tengert alatta sárgára festés;
s a csend iszonyú volt. És a halálnak
nem a vágyát éreztem, de a szégyent,
hogy nem döntöttem el még: őt szeressem
mindennél jobban vagy egy eleven lényt,
amely a földgömb felszínén mozog,
s kecsegtetőn áltat szelíd szemével.
Jékely Zoltán ford.
A kecske
Egy kecskéhez beszéltem.
Láncra kötve, egyedül volt a réten.
Jóllakott fűvel, közben bőrig ázott
az esőben. S mekegve állt ott.
Ez az egyhangú mekegés fülemnek
testvéri hang volt. S feleltem rá, előbb
tréfából, aztán mert a fájdalom örök,
s ily monoton, fakó hangon üzenget.
Egy magányos kecskéből akkor
ez a bánat nyögött.
Egy sémita képű kecske bús, rekedt
Hangja elpanaszolt minden más bánatot,
Minden más életet.
Képes Géza ford.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)