A tengerparton
Délután hat óra volt, ragyogásos
ünnep. A fárosz mögött, ama részen,
hol üdvözülten hallszik a harangszó,
egy gyermek hangja, ki ott játszadozgat
békén a vén hajóroncsok körül,
magában ül a véghetetlen
tenger peremén: ott, ha nem csalódom,
emberi fájdalmam ormára értem.
A kavicsok közt – hullámba dobásra
kapdostam őket – (egy ringó gerenda
volt a célpont) – cserépdarabra leltem,
szép barna forma, mely boldog időkben
hasznos edénye volt egy déli napra
s a domboldal zöldjére néző
kiskonyhának. És még ehhez is képes
hasonlítni
magát az árva ember.
Egy sárga vitorlás bárka haladt el,
s a tengert alatta sárgára festés;
s a csend iszonyú volt. És a halálnak
nem a vágyát éreztem, de a szégyent,
hogy nem döntöttem el még: őt szeressem
mindennél jobban vagy egy eleven lényt,
amely a földgömb felszínén mozog,
s kecsegtetőn áltat szelíd szemével.
Jékely Zoltán ford.
A kecske
Egy kecskéhez beszéltem.
Láncra kötve, egyedül volt a réten.
Jóllakott fűvel, közben bőrig ázott
az esőben. S mekegve állt ott.
Ez az egyhangú mekegés fülemnek
testvéri hang volt. S feleltem rá, előbb
tréfából, aztán mert a fájdalom örök,
s ily monoton, fakó hangon üzenget.
Egy magányos kecskéből akkor
ez a bánat nyögött.
Egy sémita képű kecske bús, rekedt
Hangja elpanaszolt minden más bánatot,
Minden más életet.
Képes Géza ford.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése