Nyár
Esik a nap!
Szakad a súlyos, sűrü zápor
zuhogva istenigazából.
Állok, s nyakamba hull a lángderűs ég!
Óh gyönyörűség!
Részeg darázs
ráng körülöttem tág körökben,
ide röppen és oda röppen:
visszatérő csapongás, lenge hűség…
Óh gyönyörűség!
Hangos virág
kiált, bibor szinekkel esdve,
hogy jöjjön már a bíbor estve,
hogy halk pohárka harmatok lehűtsék:
Óh gyönyörűség!
Tornác fölött
szédülve és legyet riasztva
fúl a cseléd, liheg a gazda;
álmai: friss sörök, mély pince, hűs jég…
Óh gyönyörűség!
Boldog a nap:
de boldogság a vágy gyürűsse!
Boldog a nap, s vágyik a hűsre…
Szeretlek s bújok tőled, lángderűs ég!
Óh gyönyörűség!
Hegyi
szeretők idillje
Mikor az alkony szelleme a délutánra száll
titkosan, mint távol zene:
a hegyi szeretők szeme
a tájon szerte jár,
minthogyha végiglengene halk szárnyon négy madár.
A föld most már az Istené, a nap lanyhán üget,
mint ló az istálló felé.
A fény lármája és a méh
dongása is süket.
Zöld lombok tárják ég felé prémes mezőjüket.
Prémes mezőkön, mint a füst, márványzik át a szél.
Nem füst az, csak a halkezüst
borzongás a Föld fürte közt,
mely elhal s újra kél,
ahova csak az égi Est altató csókja ér.
A hegyi szeretők szeme egyszerre látja ezt,
mint egy látcsőnek két csöve,
vagy két hangszerből egy zene
ha bizton összerezg:
a látás testvér üteme olyan egyszerre fest.
Milyen jó nékünk, édes, itt és messzehagyva, lásd
a városok szük útait,
ahol mindenki csak kicsit
lát és mindenki mást!
Milyen jó együtt látni itt egyet és óriást!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése