Radnóti Miklós: Harmadik ecloga

Radnóti Miklós:  Harmadik ecloga
================================


Pásztori Múzsám, légy velem itt, bár most csak egy álmos
kávéházban ülök, odakinn fut a fény, a mezőkön
némán túr a vakond, kis púpjai nőnek a földnek
és széptestü, fehérfogu barna halászok alusznak
hajnali munka után a halas ladikok sikos alján.

Pásztori Múzsám, légy velem itt is e városi berken,
hét ügynök ricsajoz, de e hét se riasszon el innen,
most is, hidd el, a gond üli szívüket, árva legények...
s nézd azokat jobbról, mind jogtudor és furulyázni
nem tud ugyan közülük már senki, de hogy szivaroznak!

Légy velem itt! tanitok s két óra között berohantam
elmélkedni a füst szárnyán a csodás szerelemről.
Mint a kiszáradt fát egy kancsali, csöppnyi madárfütty,
ujraszül, azt hittem s fölemelt a magasba, az ifju
régi tetőkre, a vágy kamaszos vadonába röpített.

Pásztori Múzsa, segíts! Most róla rikoltnak a hajnal
kürtjei mind! párás teli hangon zengik alakját,
hogy süt a teste, szemén hogy villan a nyurga mosolygás,
ajkán táncos, okos léptekkel hogy jön a sóhaj,
hogy mozdul, hogy ölel, hogy nézi a holdat az égen!

Pásztori Múzsa, segíts! szerelemről zengjem a dalt már,
karmol folyton a bú, új fájdalom űz a világban,
mindig, ujra csak új! elpusztulok itt hamar én is.
Görbén nőnek a fák, sóbányák szája beomlik,
falban a tégla sikolt; így álmodom én, ha elalszom.

Pásztori Múzsa, segíts! úgy halnak e korban a költők...
csak ránkomlik az ég, nem jelzi halom porainkat,
sem nemesívű szép, görög urna nem őrzi, de egy-két
versünk hogyha marad... szerelemről írhatok én még?
Csillog a teste felém, ó pásztori Múzsa, segíts hát!


1941. junius 12

Dante Alighieri: Úrnőm, midőn másokat üdvözölget, Úrnőm szemében hordja a szerelmet

                     Úrnőm, midőn másokat üdvözölget



                      Úrnőm, midőn másokat üdvözölget,
                          belőle báj s nemesség annyi árad,
                          hogy reszketőn némulnak el a szájak,
                          s a szem riadtan szegződik a földnek.
                          Csak megy, s mindebből nem vesz észre többet,
                          mint amennyit megenged az alázat;
                          mintha példázná ennek a világnak:
                          csodát az ég a földön is betölthet.
                      Gyönyört kínál a rácsodálkozónak:
                          méz hull a szívre a szemen keresztül, -
                          az tudja csak, ki már kóstolt belőle -
                          midőn pedig az ajka szóra rezdül,
                          róla vággyal teli szellem repül le,
                          a lélekhez száll, és azt mondja: Sóhajts.

              
                                                                                        Jékely Zoltán ford.




                     Úrnőm szemében hordja a szerelmet



                      Úrnőm szemében hordja a szerelmet
                          s kire tekint, mintha megnemesednék;
                          feléje fordul minden szem, hol ellép,
                          s akit köszönt, a szíve belereszket,
                          elhalaványul, a feje leszegzett,
                          hibáiért sóhajtás rázza testét,
                          s elszáll belőle dűh, elégedettség.
                          Hogy őt dicsérjem hölgyek, segedelmet!
                      Szelíd alázat száll szivére annak,
                          aki csügghet, midőn beszél, a száján;
                          boldog, ki őt először megcsodálja!
                          S azt, ha egy kicsit mosolyog, hogyan hat:
                          hiába mondanám és magyaráznám,
                          a földnek oly nemes és új csodája.

                                                                                          Jékely Zoltán ford.

                                                           

Radnóti Miklós: Hetedik ecloga

    Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
    tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.
    Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
    és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
    Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
    megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
    oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.


    Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
    Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
    Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
    Bomba sem érte talán? 's van', mint amikor bevonultunk?
    És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
    Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?


    Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
    úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
    vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
    zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a 'Lager'
    őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.


    Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
    hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
    szétdarabolt lázas test s mégis egy életet itt,-
    jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
    s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.


    Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák
    ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.
    Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság
    és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
    rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,
    s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
    lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.


    Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
    horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
    ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
    féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
    íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
    nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.  
 

    Lager Heidenau, Zagubica fölött a hegyekben,
    1944. július 

Radnóti Miklós: A' la recherche...

   Régi szelíd esték, ti is emlékké nemesedtek!
   Költőkkel s fiatal feleségekkel koszorúzott
   tündöklő asztal, hova csúszol a múltak iszapján?
   hol van az éj, amikor még vígan szürkebarátot
   ittak a fürge barátok a szépszemü karcsu pohárból?

   Verssorok úsztak a lámpák fénye körül, ragyogó zöld
   jelzők ringtak a metrum tajtékos taraján és
   éltek a holtak s otthon voltak a foglyok, az eltünt 
   drága barátok, verseket írtak a rég elesettek,
   szívükön Ukrajna, Hispánia, Flandria földje.

   Voltak, akik fogukat csikorítva rohantak a tűzben,
   s harcoltak, csak azért, mert ellene mitse tehettek,
   s míg riadozva aludt körülöttük a század a mocskos
   éj fedezéke alatt, a szobájuk járt az eszükben,
   mely sziget és barlang volt nékik e társadalomban.

   Volt, ahová lepecsételt marhakocsikban utaztak,
   dermedten s fegyvertelen álltak az aknamezőkön,
   s volt, ahová önként mentek, fegyverrel a kézben,
   némán, mert tudták, az a harc, az az ő ügyük ott lenn, -
   s most a szabadság angyala őrzi nagy álmuk az éjben.

   S volt ahová ... mindegy. Hova tüntek a bölcs borozások?
   szálltak a gyors behivók, szaporodtak a verstöredékek,
   és szaporodtak a ráncok a szépmosolyú fiatal nők
   ajka körül s szeme alján; elnehezedtek a tündér-
   léptü leányok a háboru hallgatag évei közben.

   Hol van az éj, az a kocsma, a hársak alatt az az asztal?
   és akik élnek még, hol vannak a harcra tiportak?
   hangjuk hallja szivem, kezem őrzi kezük szoritását,
   művük idézgetem és torzóik aránya kibomlik,
   s mérem (néma fogoly), - jajjal teli Szerbia ormán.

   Hol van az éj? az az éj már vissza se jő soha többé, 
   mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már. -
   Ülnek az asztalnál, megbujnak a nők mosolyában
   és beleisznak majd a poharunkba, kik eltemetetlen,
   távoli erdőkben s idegen legelőkön alusznak.

Guillaume Apollinaire: Ősz, Rajnai éj

                                                                Ősz

                                      Egy lőcslábú paraszt meg a barma vonul

                                      A ködben lassan és lomhán az őszi ködben

                                      Amely a nyomorult kis tanyákra borul

                                      Baktatnak s a paraszt dúdolgat egyre közben

                                      Hogy volt egy szerelem melynek vége szakadt

                                      Egy gyűrű elgurult s egy szív sajogva fáj még

                                      Ó az ősz ó az ősz megölte a nyarat

                                      A ködben lomposan baktat két szürke árnyék

                            

                                                                                                      Rónay György ford.

                                                            Rajnai éj

                                     
                                      Mint láng remeg a bor csordultig a pohárban

                                      Halld lent egy csónakos lassan szálló dalát

                                      Azt énekeli hogy látta a holdsugárban

                                      Hét asszony fonta zöld lábig hulló haját

                                      Teltebben ezt a dalt vigabban ezt a táncot

                                      A csónakos dalát ne halljam többet én

                                      És gyertek lányok ó ti büszke szőke lányok

                                      Füzérbe font hajúk hajoljatok fölém

                                      Tükrében ring a táj A Rajna Rajna részeg

                                      A gyémántajku éj szinére inni száll

                                      Lenn tébolyítva zeng a villikről az ének

                                      Hogy zöld hajuk zizeg s megittasúl a nyár

                                      Szétcsattant poharam ahogy kacaj csap égnek

                                                                                                       Rónay György ford.

Tóth Árpád: Elejtetted a Napot

                                               Elejtetted a Napot

                                             Rád gondoltam délután,

                                             Fönn az arany nap sütött,

                                             S lehúnyt szemhéjaimon

                                             Rózsaszínnel átütött.

                                             Fáradt arcom szeliden

                                             Tüzesítette a fény,

                                             S szemlehúnyva a szokott

                                             Utazásra vártam én,

                                             Arra, mikor – halk hajó

                                             Titokzatos tengeren -

                                             Fekvőszékem útrakél,

                                             S lázam sodrán ring velem

                                             Felelőtlen, gyönyörű

                                             Fantázia-tájakig,

                                             Ahol romló életem

                                             Némely bús álma lakik:

                                             Mindaz, ami sohse lesz,

                                             Mindaz, ami sohse volt -

                                             Így indultam ma is el,

                                             Húny szemekkel, mint a holt,

                                             Álmodozni: életet.

                                             És úgy hajlott rám a nap,

                                             Mintha pilláimra a

                                             Rózsaszínű parazsat

                                             Az a szent fény ejtené,

                                             Mit még ott látott a szem

                                             Isten-atyja kebelén,

                                             S melyre szomjas szüntelen.

                                             És egyszerre úgy esett,

                                             Telin, forrón, hirtelen

                                             Rád gondoltam s arra, hogy

                                             Messze vagy, és jaj nekem.

                                             És megriadt szemeim

                                             Felpattantak: a hegyek

                                             Csúcsain már pirosan

                                             Búsultak a fellegek.

                                             És egy furcsa vízió

                                             Vad erővel elkapott.

                                             Úgy éreztem: kezeid

                                             Tartották ma a napot.

                                             Azért volt oly különös,

                                             Minden fénynél édesebb,

                                             És én ezt csak most tudom,

                                             Amikor már este lett,

                                             Mikor kezed fáradtan

                                             Elejti már a napot,

                                             S szívemben is csöndesen

                                             Elhallgatnak a dalok.

Kosztolányi Dezső: A szegény kisgyermek panaszai (kivonat)

                                                         Ó, a halál

                                          Mi ismerjük csak, pici gyerekek.

                                          Utunkba áll

                                          s könnyes, pityergő szájunk megremeg.

                                          Ó, a halál.

                                          A játszótársunk és tréfál velünk.

                                          Rohanva száll -

                                          Ő a fogó – és jaj, jaj, jaj nekünk,

                                          tépázza gallérunk, ijedve forgunk

                                          és kacagás közt betöri az orrunk.

                                          Kutakba látjuk, mély vizek felett,

                                          sötét szobákba kuksol reszketeg,

                                          lepedőben – így mondta ép a dajka -

                                          kasza van a kezében, nincsen ajka

                                          és fodrosan vigyáz,

                                          mikor suhan az esti láz

                                          s a hőmérőn, ha ugrik a higany,

                                          csontos markába hahotáz vigan.

                                          Övé a bál,

                                          Ő a halál.

                                          Farsangos éjen a nagyok mulatnak,

                                          de kis szobánkba fekete az ablak,

                                          az éjbe kint

                                          Ő ránk tekint

                                          Mi gyermekek, mi küszködünk vele

                                          s játékpuskánkat fogjuk ellene.

                                                                                                                 1910

 

                                          Másként halálos csend és néma untság.

                                          Poros akác-sor, vakolatos utcák,

                                          petróleumlámpák és nyugalom,

                                          üveggolyók a kertes udvaron.

                                          Olykor a hárs alatt, árnyas sarokba

                                          kalácsos, tejszínes, hosszú ozsonna.

                                          Vasárnap délután meg tétován,

                                          míg bánatommal egymagamba járok,

                                          a lányok, a buta, vidéki lányok

                                          magyar dalt nyúznak a kis zongorán.

                                          Majd este, a vendégszobába, hátul

                                          borozgató barátok jönnek össze

                                          és kártya járja, nevetnek dörögve

                                          s kiküldenek a füstfelhős szobábul.

                                          Elmúl egy hét. Most a varrónő jön meg,

                                          s a nagyanyáim kötnek, egyre kötnek.

                                          Hogy vágyom innen el, messzire,

                                          hol kanyarog a vonatok sine,

                                          s piros, zöld lámpa lángol biztatón,

                                          oda, a sín felé tárom karom.

                                          És nézek a mozdonyra, póznadrótra,

                                          ott az öröm, ott a világ talán.

                                          De itt maradok s topogok vívódva,

                                          mint a rabok a börtön udvarán.

                                                                                                              1910