Tóth Árpád: Elejtetted a Napot

                                               Elejtetted a Napot

                                             Rád gondoltam délután,

                                             Fönn az arany nap sütött,

                                             S lehúnyt szemhéjaimon

                                             Rózsaszínnel átütött.

                                             Fáradt arcom szeliden

                                             Tüzesítette a fény,

                                             S szemlehúnyva a szokott

                                             Utazásra vártam én,

                                             Arra, mikor – halk hajó

                                             Titokzatos tengeren -

                                             Fekvőszékem útrakél,

                                             S lázam sodrán ring velem

                                             Felelőtlen, gyönyörű

                                             Fantázia-tájakig,

                                             Ahol romló életem

                                             Némely bús álma lakik:

                                             Mindaz, ami sohse lesz,

                                             Mindaz, ami sohse volt -

                                             Így indultam ma is el,

                                             Húny szemekkel, mint a holt,

                                             Álmodozni: életet.

                                             És úgy hajlott rám a nap,

                                             Mintha pilláimra a

                                             Rózsaszínű parazsat

                                             Az a szent fény ejtené,

                                             Mit még ott látott a szem

                                             Isten-atyja kebelén,

                                             S melyre szomjas szüntelen.

                                             És egyszerre úgy esett,

                                             Telin, forrón, hirtelen

                                             Rád gondoltam s arra, hogy

                                             Messze vagy, és jaj nekem.

                                             És megriadt szemeim

                                             Felpattantak: a hegyek

                                             Csúcsain már pirosan

                                             Búsultak a fellegek.

                                             És egy furcsa vízió

                                             Vad erővel elkapott.

                                             Úgy éreztem: kezeid

                                             Tartották ma a napot.

                                             Azért volt oly különös,

                                             Minden fénynél édesebb,

                                             És én ezt csak most tudom,

                                             Amikor már este lett,

                                             Mikor kezed fáradtan

                                             Elejti már a napot,

                                             S szívemben is csöndesen

                                             Elhallgatnak a dalok.