Tóth Árpád: A parkban, Meddő órán

                                                         A parkban

                                                                  Kaffka Margitnak

                                          Halk hangon sírdogálnak a szelek,

                                          Mint eltévedt és meghökkent fiúcskák,

                                          Fakó aranyvonal a holdszelet,

                                          S átlépte már a hervadt hegyek csúcsát

                                          A sápadt hajnal, s halkan közeleg.

                                          Megcsobbanó, híg sárban gázolok,

                                          S az őszi kertben messzenézni félek,

                                          Elhervadt ajkam csendesen zokog,

                                          S érzem édes ízét tört, sűrű vérnek;

                                          Az ágakon gyászlobogó lobog.

                                          Egyszerre édes, lázas képeket

                                          Látok kialvó szemmel, késő vággyal,

                                          Hallok szelid, lágy menüetteket,

                                          S halk, surranó, selyembevont bokákkal

                                          Az Élet a bús fák közt ellebeg...

                                           Meddő órán

                                          Magam vagyok.

                                          Nagyon.

                                          Kicsordul a könnyem.

                                          Hagyom.

                                          Viaszos vászon az asztalomon,

                                          Farigcsálok lomhán egy dalon,

                                          Vézna, szánalmas figura, én.

                                          Én, én.

                                          S magam vagyok a föld kerekén.