Giosue Carducci: Beszélgetés a fákkal, Az ökör

                                  Beszélgetés a fákkal

 

                                    Én nem szeretlek, tölgy, kevély erősség,

                                    mert lombjaiddal büszkén fogod át

                                    városdúlók vérmocskos homlokát,

                                    s legyezgeted a harcok szörnyü hősét.

                                    És nem szeretlek, meddő-bús babérfa,

                                    mert télen is nősz jéghegyek fölött,

                                    s uralkodók tar homlokát födöd,

                                    ha fürtjük az időknek martaléka.

                                    De szeretlek, szőlő lágy venyigéje,

                                    édes gerezd tanyája, kedv igéje,

                                    bor anyja, áldott búfeledtető.

                                    S téged leginkább, ó sötét fenyő,

                                    mert deszkáidból készül az utolsó,

                                    a legnyugalmasabb ágy, a koporsó.

                                                                                         Kosztolányi Dezső ford.

                                         Az ökör

                                    Szeretlek, ó szelid ökör! Belőled

                                    erő és béke száll, nyugodt, komor.

                                    Ha nézed a szabad, kövér mezőket,

                                    úgy állsz, akár egy zordon ércszobor.

                                    Nyugodtan a nehéz igára hajlasz,

                                    a barna szántót fürgén követed,

                                    ha ösztökél, némán forog nyugalmas,

                                    panasztalan, elégedett szemed.

                                    Fekete orrodból gőzölve lebben

                                    lehelleted, s vígan ujjong az égnek

                                    bőgésed, ez a csendes himnusz-ének.

                                    És zöld, nyugodt, tág és komoly szemedben

                                    békén sugárzik, édesen merengve

                                    az isteni mezők zöld, tiszta csendje.

                                                                                           Kosztolányi Dezső ford.

Umberto Saba: A tengerparton, A kecske

                             A tengerparton

                          Délután hat óra volt, ragyogásos

                          ünnep. A fárosz mögött, ama részen,

                          hol üdvözülten hallszik a harangszó,

                          egy gyermek hangja, ki ott játszadozgat

                          békén a vén hajóroncsok körül,

                          magában ül a véghetetlen

                          tenger peremén: ott, ha nem csalódom,

                          emberi fájdalmam ormára értem.

                          A kavicsok közt – hullámba dobásra

                          kapdostam őket – (egy ringó gerenda

                          volt a célpont) – cserépdarabra leltem,

                          szép barna forma, mely boldog időkben

                          hasznos edénye volt egy déli napra

                          s a domboldal zöldjére néző

                          kiskonyhának. És még ehhez is képes

                          hasonlítni magát az árva ember.

                          Egy sárga vitorlás bárka haladt el,

                          s a tengert alatta sárgára festés;

                          s a csend iszonyú volt. És a halálnak

                          nem a vágyát éreztem, de a szégyent,

                          hogy nem döntöttem el még: őt szeressem

                          mindennél jobban vagy egy eleven lényt,

                          amely a földgömb felszínén mozog,

                          s kecsegtetőn áltat szelíd szemével.

                                                                                             Jékely Zoltán ford.

                               A kecske

                          Egy kecskéhez beszéltem.

                          Láncra kötve, egyedül volt a réten.

                          Jóllakott fűvel, közben bőrig ázott

                          az esőben. S mekegve állt ott.

                          Ez az egyhangú mekegés fülemnek

                          testvéri hang volt. S feleltem rá, előbb

                          tréfából, aztán mert a fájdalom örök,

                          s ily monoton, fakó hangon üzenget.

                          Egy magányos kecskéből akkor

                          ez a bánat nyögött.

                          Egy sémita képű kecske bús, rekedt

                          Hangja elpanaszolt minden más bánatot,

                          Minden más életet.

                                                                                             Képes Géza ford.

Radnóti Miklós: Harmadik ecloga

Radnóti Miklós:  Harmadik ecloga
================================


Pásztori Múzsám, légy velem itt, bár most csak egy álmos
kávéházban ülök, odakinn fut a fény, a mezőkön
némán túr a vakond, kis púpjai nőnek a földnek
és széptestü, fehérfogu barna halászok alusznak
hajnali munka után a halas ladikok sikos alján.

Pásztori Múzsám, légy velem itt is e városi berken,
hét ügynök ricsajoz, de e hét se riasszon el innen,
most is, hidd el, a gond üli szívüket, árva legények...
s nézd azokat jobbról, mind jogtudor és furulyázni
nem tud ugyan közülük már senki, de hogy szivaroznak!

Légy velem itt! tanitok s két óra között berohantam
elmélkedni a füst szárnyán a csodás szerelemről.
Mint a kiszáradt fát egy kancsali, csöppnyi madárfütty,
ujraszül, azt hittem s fölemelt a magasba, az ifju
régi tetőkre, a vágy kamaszos vadonába röpített.

Pásztori Múzsa, segíts! Most róla rikoltnak a hajnal
kürtjei mind! párás teli hangon zengik alakját,
hogy süt a teste, szemén hogy villan a nyurga mosolygás,
ajkán táncos, okos léptekkel hogy jön a sóhaj,
hogy mozdul, hogy ölel, hogy nézi a holdat az égen!

Pásztori Múzsa, segíts! szerelemről zengjem a dalt már,
karmol folyton a bú, új fájdalom űz a világban,
mindig, ujra csak új! elpusztulok itt hamar én is.
Görbén nőnek a fák, sóbányák szája beomlik,
falban a tégla sikolt; így álmodom én, ha elalszom.

Pásztori Múzsa, segíts! úgy halnak e korban a költők...
csak ránkomlik az ég, nem jelzi halom porainkat,
sem nemesívű szép, görög urna nem őrzi, de egy-két
versünk hogyha marad... szerelemről írhatok én még?
Csillog a teste felém, ó pásztori Múzsa, segíts hát!


1941. junius 12

Dante Alighieri: Úrnőm, midőn másokat üdvözölget, Úrnőm szemében hordja a szerelmet

                     Úrnőm, midőn másokat üdvözölget



                      Úrnőm, midőn másokat üdvözölget,
                          belőle báj s nemesség annyi árad,
                          hogy reszketőn némulnak el a szájak,
                          s a szem riadtan szegződik a földnek.
                          Csak megy, s mindebből nem vesz észre többet,
                          mint amennyit megenged az alázat;
                          mintha példázná ennek a világnak:
                          csodát az ég a földön is betölthet.
                      Gyönyört kínál a rácsodálkozónak:
                          méz hull a szívre a szemen keresztül, -
                          az tudja csak, ki már kóstolt belőle -
                          midőn pedig az ajka szóra rezdül,
                          róla vággyal teli szellem repül le,
                          a lélekhez száll, és azt mondja: Sóhajts.

              
                                                                                        Jékely Zoltán ford.




                     Úrnőm szemében hordja a szerelmet



                      Úrnőm szemében hordja a szerelmet
                          s kire tekint, mintha megnemesednék;
                          feléje fordul minden szem, hol ellép,
                          s akit köszönt, a szíve belereszket,
                          elhalaványul, a feje leszegzett,
                          hibáiért sóhajtás rázza testét,
                          s elszáll belőle dűh, elégedettség.
                          Hogy őt dicsérjem hölgyek, segedelmet!
                      Szelíd alázat száll szivére annak,
                          aki csügghet, midőn beszél, a száján;
                          boldog, ki őt először megcsodálja!
                          S azt, ha egy kicsit mosolyog, hogyan hat:
                          hiába mondanám és magyaráznám,
                          a földnek oly nemes és új csodája.

                                                                                          Jékely Zoltán ford.

                                                           

Radnóti Miklós: Hetedik ecloga

    Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
    tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.
    Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
    és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
    Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
    megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
    oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.


    Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
    Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
    Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
    Bomba sem érte talán? 's van', mint amikor bevonultunk?
    És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
    Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?


    Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
    úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
    vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
    zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a 'Lager'
    őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.


    Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
    hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
    szétdarabolt lázas test s mégis egy életet itt,-
    jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
    s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.


    Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák
    ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.
    Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság
    és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
    rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,
    s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
    lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.


    Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
    horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
    ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
    féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
    íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
    nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.  
 

    Lager Heidenau, Zagubica fölött a hegyekben,
    1944. július 

Radnóti Miklós: A' la recherche...

   Régi szelíd esték, ti is emlékké nemesedtek!
   Költőkkel s fiatal feleségekkel koszorúzott
   tündöklő asztal, hova csúszol a múltak iszapján?
   hol van az éj, amikor még vígan szürkebarátot
   ittak a fürge barátok a szépszemü karcsu pohárból?

   Verssorok úsztak a lámpák fénye körül, ragyogó zöld
   jelzők ringtak a metrum tajtékos taraján és
   éltek a holtak s otthon voltak a foglyok, az eltünt 
   drága barátok, verseket írtak a rég elesettek,
   szívükön Ukrajna, Hispánia, Flandria földje.

   Voltak, akik fogukat csikorítva rohantak a tűzben,
   s harcoltak, csak azért, mert ellene mitse tehettek,
   s míg riadozva aludt körülöttük a század a mocskos
   éj fedezéke alatt, a szobájuk járt az eszükben,
   mely sziget és barlang volt nékik e társadalomban.

   Volt, ahová lepecsételt marhakocsikban utaztak,
   dermedten s fegyvertelen álltak az aknamezőkön,
   s volt, ahová önként mentek, fegyverrel a kézben,
   némán, mert tudták, az a harc, az az ő ügyük ott lenn, -
   s most a szabadság angyala őrzi nagy álmuk az éjben.

   S volt ahová ... mindegy. Hova tüntek a bölcs borozások?
   szálltak a gyors behivók, szaporodtak a verstöredékek,
   és szaporodtak a ráncok a szépmosolyú fiatal nők
   ajka körül s szeme alján; elnehezedtek a tündér-
   léptü leányok a háboru hallgatag évei közben.

   Hol van az éj, az a kocsma, a hársak alatt az az asztal?
   és akik élnek még, hol vannak a harcra tiportak?
   hangjuk hallja szivem, kezem őrzi kezük szoritását,
   művük idézgetem és torzóik aránya kibomlik,
   s mérem (néma fogoly), - jajjal teli Szerbia ormán.

   Hol van az éj? az az éj már vissza se jő soha többé, 
   mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már. -
   Ülnek az asztalnál, megbujnak a nők mosolyában
   és beleisznak majd a poharunkba, kik eltemetetlen,
   távoli erdőkben s idegen legelőkön alusznak.