2015. február 27., péntek

Babits Mihály: Egy fonnyadó bokorhoz, Sírvers











                          Egy fonnyadó bokorhoz


                                        Fonnyadó, sárguló
                                        ribizkebokor,
                                        neked ősz már ez a nyár!
                                        Virágod lehullt,
                                        gyümölcsöd leszedték,
                                        vén galyad is pereg már.
                                        Leveledet görcs
                                        húzza össze, mint az
                                        öreg ember tenyerét;
                                        s éjről amint éjre
                                        tép a kölyök szél,
                                        te kopaszodsz legelébb!
                                        Szerte még a szőlő
                                        érik a napon,
                                        csupa zöld és fiatal;
                                        szerte a virágok
                                        arca kipirul,
                                        színük örömriadal:
                                        csak te ejted el
                                        lombjaid egyenként,
                                        mint pénzét egy bárgyu agg:
                                        lombod közt aszó pár
                                        szem gyümölcs, aludt
                                        vércsöppek, piroslanak:
                                        rajtad egy bolond
                                        keserű magyar fej
                                        égbőlesett szeme jár:
                                        fonnyadó, sárguló
                                        ribizkebokor,
                                        neked ősz már ez a nyár…





                                            Sírvers


                                        Itt nyugszom. Végre megnyugodtam
                                        a hosszú szenvedés után.
                                        Keserű lelkemet kiadtam
                                        s mint dőlt fatörzs, fekszem sután.
                                        Keserű lelkemet kiadtam,
                                        mint fájó gennyet a beteg:
                                        magamtól is védve maradtam:
                                        akarva sem szenvedhetek.

                                        Nincs jobb világ a másvilágnál,
                                        a másvilágon nincs világ,
                                        s nincs jobb világ a nincs-világnál,
                                        mert féreg nélkül nincs virág.
                                        Nincs jobb világ a nincs-világnál,
                                        hol féreg van csak, nincs virág,
                                        hol féreg nem kár, hogyha rágcsál,
                                        hol féreg nem fáj, hogyha rág.

                                        Itt nyugszom. Végre megnyugodtam.
                                        Elszállt az álom és a láz.
                                        Ma föld fölöttem, föld alattam,
                                        és nem emel, és nem aláz.
                                        Ma föld fölöttem, föld alattam,
                                        koporsó kerít, néma ház.
                                        Keserű lelkemet kiadtam
                                        és nem bosszant a léha gyász.

                                        Nincs jobb világ a másvilágnál,
                                        mely halkan létlen létre bont,
                                        mert jobb ha nem látsz, mint ha látnál,
                                        s hol semmi érzés, semmi gond.
                                        Mert jobb ha nem látsz, mint ha látnál,
                                        s jobb a száraz, puszta csont
                                        az ideges, husos világnál,
                                        mely oly keserves és bolond.







2015. február 26., csütörtök

Babits Mihály: Nyár, Hegyi szeretők idillje










                                         Nyár


                                              Esik a nap!
                                     Szakad a súlyos, sűrü zápor
                                     zuhogva istenigazából.
                                     Állok, s nyakamba hull a lángderűs ég!
                                              Óh gyönyörűség!

                                              Részeg darázs
                                     ráng körülöttem tág körökben,
                                     ide röppen és oda röppen:
                                     visszatérő csapongás, lenge hűség…
                                              Óh gyönyörűség!

                                              Hangos virág
                                     kiált, bibor szinekkel esdve,
                                     hogy jöjjön már a bíbor estve,
                                     hogy halk pohárka harmatok lehűtsék:
                                              Óh gyönyörűség!

                                              Tornác fölött
                                     szédülve és legyet riasztva
                                     fúl a cseléd, liheg a gazda;
                                     álmai: friss sörök, mély pince, hűs jég…
                                              Óh gyönyörűség!

                                              Boldog a nap:
                                     de boldogság a vágy gyürűsse!
                                     Boldog a nap, s vágyik a hűsre…
                                     Szeretlek s bújok tőled, lángderűs ég!
                                              Óh gyönyörűség!






                                   Hegyi szeretők idillje


                                     Mikor az alkony szelleme a délutánra száll
                                     titkosan, mint távol zene:
                                     a hegyi szeretők szeme
                                     a tájon szerte jár,
                                     minthogyha végiglengene halk szárnyon négy madár.

                                     A föld most már az Istené, a nap lanyhán üget,
                                     mint ló az istálló felé.
                                     A fény lármája és a méh
                                     dongása is süket.
                                     Zöld lombok tárják ég felé prémes mezőjüket.

                                     Prémes mezőkön, mint a füst, márványzik át a szél.
                                     Nem füst az, csak a halkezüst
                                     borzongás a Föld fürte közt,
                                     mely elhal s újra kél,
                                     ahova csak az égi Est altató csókja ér.

                                     A hegyi szeretők szeme egyszerre látja ezt,
                                     mint egy látcsőnek két csöve,
                                     vagy két hangszerből egy zene
                                     ha bizton összerezg:
                                     a látás testvér üteme olyan egyszerre fest.

                                     Milyen jó nékünk, édes, itt és messzehagyva, lásd
                                     a városok szük útait,
                                     ahol mindenki csak kicsit
                                     lát és mindenki mást!
                                     Milyen jó együtt látni itt egyet és óriást!