2011. szeptember 17., szombat

Charles Baudelaire: Az utazás









                                                      Az utazás



                                                                              Maxime du Camp-nak



                                                               1

                              A kisdiák mereng mappán és tarka képen
                              s a Mindenség neki mint lelke éhe, tág.
                              Óh, mily nagy is a föld a lámpák fénykörében,
                              s ha már emlékezünk, mily kicsiny a világ!

                              Egy reggel indulunk, és velőnk teli tűzzel,
                              és fájó dac dagaszt, s keserü vágy izen,
                              megyünk, s a kósza kedv táncos habokra űz el,
                              ringatva végtelen lekünk véges vízen.

                              Van, akit futni készt megútált hona szennye,
                              van, kit bölcsője zord titka űz, s van olyan,
                              ki csillagot figyelt, s behúllt egy női szembe,
                              s most vészes illatú Circéjétől rohan;

                              hogy ne bűvölje őt állattá a boszorkány,
                              fut és teret iszik, fényt és égi parázst,
                              húsába jég harap, s a réz nap, rája-forrván,
                              lassan lemossa majd arcán a csókmarást.

                              De igaz utazók azok csupán, kik mennek,
                              hogy menjenek, s szivük mint léggömb ring odább,
                              kik bolygó végzetük sodrától nem pihennek,
                              s ezt hajtják egyre csak, nem tudva miért: Tovább!

                              kikben száz alakot, mint a felhők szeszélye,
                              ölt a vágy, s mint ujonc harcost ágyúk heve,
                              vonz új és változó, titkos kéjek veszélye,
                              miknek még emberi nyelven nem volt neve!


                                                                  2

                              S mi csak forgunk, iszony! És ugrunk, meggyötörve,
                              mint pörgettyűk s golyók, - álmunkban is igáz
                              a vad Kíváncsiság, mint zord Angyal, ki körbe
                              a vágtató Napok csóváival csigáz.

                              Furcsa sors a miénk: a Cél, míg űzzük, illan,
                              s mindegy, hová libeg, hisz úgy sincsen sehol!
                              De az ember elé remény reményre csillan
                              s pihenést úgy keres, hogy őrültként lohol.

                              Nagy, három-árbocos lelkünk Ikáriába
                              vágyik, s fedélzetén hang zendül: „Part!” - s a hírt
                              a kosárból a hang bolond hévvel kiáltja:
                              „Üdv! hírnév! Szerelem! - s fúj, poklok! itt a szirt!

                              Mert minden part, melyet jelent az őr, ki fent űl,
                              ma még Arany-Sziget, jósors-igérte táj,
                              felé a képzelet dús orgiákra lendűl,
                              de csak zátonyra lát, ha pirkad a homály.

                              Óh, tündéri hazák szegény, bús őr-hajósa
                              Verjük bilincsbe őt, vagy vessük vízbe tán?
                              Csak sir, Amérikák hibbant mámoru jósa,
                              és sósabb ár tolong a délibáb nyomán.

                              Így a vén vándor is, míg lába szennybe bágyad,
                              még létbe szimatol és szeme hályoga
                              Édent sejt arra is és csábos Cápuákat,
                              hol rossz gyertyán dereng vak viskók vályoga.



                                                                3

                              Ti csodás utasok! Hadd olvassunk ma drága
                              meséket szemetek tengermélyeiben!
                              Nyíljon emléketek kincses ládája tágra,
                              hol csupa éther- és csillag-ékszer pihen.

                              Bár gőz s vitorla nincs, utatok láza rázzon!
                              Rablelkünket tovább ne búsítsa retesz,
                              dús rajzot fessetek s lelkünk feszül, mint vászon,
                              mit emlékeitek látköre keretez.

                              Mi mindent láttatok?


                                                                  4

                                                                  „Láttunk csillagvilágot,
                              hullámokat, sivó homok síkságait,
                              s bár váratlan veszély sokszor vad szirtre vágott,
                              úntuk gyakran magunk, úntuk, akárcsak itt.

                              A nap dicső tüze a lila óceánon,
                              s dicsőült városok a húnyó nap tüzén,
                              felgyújtották szivünk, hogy elmerülni vágyjon
                              vad láza, hol felé hívón zendűl a fény.

                              Láttunk dús tájakat, városok gazdag ormát,
                              de nem vonzottak úgy, olyan rejtelmesen,
                              mint azok, miket a felhők szeszélye formált.
                              És vágyunk egyre nőtt, tovább, sejtelmesen!

                        -A kéj nyomán a vágy csak kínzóbb és erősebb.
                        Óh, Vágy, vénhedt fa, te, csak trágyád a gyönyör,
                        s míg egyre vastagabb kérgű lesz ősi törzsed,
                        ágad a nap felé még közelebbre tör!

                              Meddig nősz, szörnyü fa? Sudárod buja kedve
                              ciprusnál szökkenőbb? - De mégis, gyűlt a kép,
                              sok gondos rajz, mohó, nagy képeskönyvetekbe,
                              fivérek, akiket vonz minden messzi szép!

                              Köszöntöttünk ezer ormányosan iromba
                              bálványt és trónt, amely ékszertömbként ragyog,
                              sok remek palotát, hol a tündéri pompa
                              bús vággyal rontaná minden bankárotok;

                              ruhákat, melyeket látni is mámorító,
                              nőket, kiknek fogán s körmén kármin a lakk,
                              tudós bűvészt, kihez hizelgőn kúsz a kígyó...


                                                                 5

                              S tovább, mit még! tovább!


                                                                6

                                                                „Óh, gyermeki agyak!

                              Hogy ne feledjük el a legfontosabb dolgot,
                              mely keresetlen is mindig szemünkbe tűnt,
                              míg lábunk a komor lépcsőn fel és le bolygott,
                              láttuk az örökös, únott bálványt, - a Bűnt:

                              a nőt, hogy buta és silány rabszolga-gőggel
                              mint imádja magát, gúny- és csömörtelen,
                              s a férfit, hogy vad és falánk kényúr a nőkkel,
                              bár rabok rabja és a szenny közt förtelem;

                              hóhért, ki édeleg, mártírt, ki könnyet ont és
                              ünnepet, melyet a vér szaga fűszerez;
                              zsarnokot, kit kiélt ronccsá hatalma ront és
                              népet, melynek gyönyört szégyenkorbács szerez;

                              láttunk nem egy hitet, hasonlót a miénkhez,
                              egekre kúszni bús ostromra; szenteket,
                              kik mint, puhúlt inyenc, ha dunnás ágyat élvez,
                              kéjűl keresik a szőr-övet és szeget;

                              láttuk, hogyan fecseg az ész ittas bolondja,
                              az Emberfaj, amely máig sem változott,
                              duhaj, agóniás dühhel istenre rontva:
                              - >Én másom, mesterem, óh, légy megátkozott!>

                              S láttunk bölcsebbeket, Téboly merész csapatját,
                              kik futják ezt a nyájt, hol Végzet a karám,
                              s maguk az Ópium roppant ölébe adják!
                              - Ez az örök körút a földgömb szűk porán...”


                                                                7

                              Hej fanyar, lecke ez, leckéje az utaknak!
                              Ma, tegnap, holnap és örökre a világ
                              egyhangú, kicsi hely, rossz ketrecet mutat csak,
                              unalom-sivatag fájó oázisát!

                              Menni, maradni jobb? Maradj, ha tudsz te tűrni,
                              menj, ha kell. Van, ki fut és van, ki sutba űl,
                              s az éber és gonosz ellent le tudja gyűrni,
                              az Időt! Jaj, de hány lohol szüntelenűl:

                              bolygó zsidó gyanánt, apostolként rohannak,
                              nekik már se vasút, se hajó nem elég
                              az átkos Bajvivő elől elfutni! S vannak
                              kik ott vívnak, ahol bölcsőjük a vidék.

                              Ám ha nyakunkra hág végűl a Gladiátor,
                              megint remélhetünk, kiáltva: Vár az út!
                              S mint mikor kínai vizekre vont a bátor
                              vágy, s nézzük a habot, s a szél hajunkba fútt,

                              megyünk majd: vár reánk az Árnyak Óceánja,
                              s mint ifjú utasé, szivünk friss lesz s vidám.
                              Hallga! Figyeljetek az édes, bús danára,
                              ezt zengi: „Erre mind, aki enni kiván

                              lótuszt, mely illatos! Csodák gyümölcsszüretje,
                              amelyre szívetek éhes, itt vár csupán,
                              jertek, halk s különös mámorral a szívekre
                              csak itt vár a soha nem szűnő délután!”

                              S a kísérteti hang mind ismerősebb s hívebb,
                              holt Pyladeseink karja tárúl ki ránk,
                              „Elektrádhoz evezz! Itt megfrissül a szíved! -
                              zengi a nő, kinek térdét csókolta szánk.


                                                               8

                              Halál! Vén kapitány! Horgonyt fel! Itt az óra,
                              óh, untat ez a táj! Halál! Fel! Útra már!
                              Bár várjon tintaszín ég s víz az utazora,
                              tudod, hogy a szivünk mégis csupa sugár!

                              Töltsd bőven italod, üdítsen drága mérge!
                              Így akarunk, amíg agyunk perzselve gyúl,
                              örvénybe szállani, mindegy: Pokolba, Égbe,
                              csak az Ismeretlen ölén várjon az Új!


                                                                           
                                                                                                    Tóth Árpád ford.



2011. szeptember 16., péntek

Francesco Petrarca: Hányódván sorsomon, hol dalba kezdek...









                  Hányódván sorsomon, hol dalba kezdek...


                                        Hányódván sorsomon, hol dalba kezdek,
                                        hol rettegek, sírok, s rímekbe öntöm
                                        búmat. Ámor minden pengéje gyötrőn
                                        ezerszer átjárt szívemen sebez meg.

                                        Tündöklő arca tán e húnyt szemeknek
                                        felgyújtja régi fényét (ó jaj, önnön
                                        magamról mit véljek), vagy mindörökkön
                                        már hulló könnyek martaléka lesznek?

                                        Mert hogy megtért az égi tartományba,
                                        nem gondol többé könnyező szememre,
                                        kinek csak Ő volt fényes napvilága.

                                        Félelmeim közt, ádáz harcban egyre
                                        így élek én most, volt magamnak árnya,
                                        ki ködös úton tévelyeg remegve.

                       
                                                                                                        Takács Zsuzsanna ford.


Caius Valerius Catullus: Ad Lesbiam (I. 5.)






                                               Lesbiához


                                         Éljünk, Lesbia, és szeressük egymást
                                         és a mord öregek fecsegjenek csak,
                                         hisz nem ér locsogásuk egy garast sem.
                                         Eltűnvén a Nap, ujra felragyoghat:
                                         egyszer tűnik a kurta fény szemünkből
                                         s álmunkból sosem ébredünk utána.
                                         Adj hát csókot ezerszer és ha adtál,
                                         adj még százszor, utána ezret adj és
                                         százat s ujra csak ezret, ujra százat.
                                         Aztán majd, ha sok ezreket cseréltünk
                                         akkor összezavarjuk, elfelejtjük
                                         számukat: ne akadjon egy gonosz se
                                         sok csókunk aki tudja és irigyli.

                                           
                                                                                                  Devecseri Gábor ford.





2011. augusztus 5., péntek

John Keats: Köd múltán





                                            Köd múltán


                                 Ha nem sír a köd már a sík körül,
                                 és eltűnik a tél haragja végül,
                                 jön egy nap Délről és a beteg égrül
                                 minden picinyke foltot letörül.
                                 A zord idő engesztelőn nevet,
                                 a május majd általveszi örökjét,
                                 s úgy legyezi pillánkat a hűvösség,
                                 mint rózsát az enyelgő permeteg.
                                 És álmok intenek – egy szebb valóság -
                                 érő gyümölcsök – bimbók, gyenge rózsák -
                                 egy alvó gyermek halk lehellete -
                                 a homokórán andalgó zene -
                                 Sappho bús bája – ábránd, béke, hála -
                                 ligeti csermely – s egy költő halála.


                                                                                           Kosztolányi Dezső ford.



Quintus H. Flaccus Horatius: A barátokhoz (Tanács az árnyak ellen)





                                              A barátokhoz

                                     ( Tanács az árnyak ellen )


                              Rettentő zivatar gyűlt össze az égen. Esővel
                                 s hóval zúdul reánk az ég.
                                    Harsog a thrák Aquilo

                              erdőn s tengeren át. Élvezzük csak ki e napnak
                                 percét, míg illik, cimborák,
                                    míg viruló az erőnk.

                              Szálljanak arcunkról az öregség árnyai messze!
                                 Hozz Torquatus consul alatt
                                    szűrt, velem egykoru bort.

                              Szó se legyen másról! Isten kegyesen lecsitítja
                                 tán majd e vészt. Hajadra tölts
                                    illatozó olajat;

                              itt az idő, hogy Cylléné lantjára figyeljünk,
                                 s terhes bajoktól szíveink
                                    felszabadítsa a dal.

                              Mint a nemes Chiron oktatta az ifju Achilleust:
                                 “Legyőzhetetlen földi lény!
                                    Vízi Thetis fia! Vár

                              Assaracusnak földje, melyet vékonyka Scamander
                                 hűs habja szel keresztül és
                                    gyors-iramú Simois.

                              Onnan megtérted fonalát elvágta a Párka,
                                 tengerszínű anyád se hoz
                                    vissza hazádba soha.

                              Ott enyhítsd minden bajodat dallal meg itallal,
                                 az aggodalmak és a gond
                                    kellemes írjaival.”


                                                                                                 Bede Anna ford.

Michelangelo Buonarroti: Sonetto 114





                                        Az élet alkonyán


                                    Az életem futása végetér.
                                    Gyarló bárkám a tengeri viharból
                                    immár a közös kikötőbe tart, hol
                                    rosszat s kegyest a biró számra kér.

                                   Látom már: izzó képzelet, ki cél
                                   s bálvány vagy, mit a művészet parancsol,
                                   az ember érted tétován barangol,
                                   és balga vágya szinte semmit ér!

                                   Mit adsz, szerelmi vágy, vidám, igéző,
                                   ha kétfelől közelg a két halál,
                                   egy biztos, egy könyörtelen rivall rád?

                                   Nyugtot nem ad ma már ecset, se véső,
                                   a szív csak égi szerelemre vár,
                                   mely a kereszten int, kitárva karját.


                                                                                           Rónay György ford.

2011. augusztus 4., csütörtök

Percy Bysshe Shelley: Egy hervadt ibolyára






                                       Egy hervadt ibolyára



                                        Eltűnt a virág illata,
                                        melyben csókod lehellt reám,
                                        a szirmok színe már oda,
                                        mely tőled izzott fel csupán.

                                        Hervadt, üres, halotti váz,
                                        elárvult mellemen pihen;
                                        jeges csöndjével megaláz,
                                        hisz még lángol szivem.

                                        Sírok – meg nem éleszti könny,
                                        sóhajtok – reám nem lehel;
                                        e néma, megadó közöny
                                        sorsom idézi fel.

                                                       
                                                                                                      Tótfalusi István ford.


Charles Baudelaire: Őszi ének



            
                                                      Őszi ének



                                                              1

                               Sötétség és hideg vesz körül nemsokára;
                               tündöklő nyaraink gyors tüze, ég veled!
                               Hallom, kopogva hull már házunk udvarára
                               a fa, s visszhangosan dördűl a kövezet.

                               Visszajön az egész tél belém: vad robotban
                               gyúr düh és gyűlölet, undor és félelem,
                               és mint a lemenő nap a sarki pokolban,
                               vörösen ragyogó jégtönk lesz a szívem.

                               Borzongva hallom, a hasábok hogy zuhognak;
                               ha vérpad épül, az sem ád ily hangokat.
                               Lelkem torony, amely lassankint összeroskad
                               az ostromgép nehéz ütései alatt.

                               S úgy tetszik, míg ez a kopogás sír alattam,
                               hogy koporsót szegez itt valahol az ács...
                               Kié lesz? Hogy siet! - Tegnap nyár volt; ma ősz van.
                               A zaj titokzatos, mint egy elutazás.


                                                                 2

                               Szeretem hosszu zöld szemeid ragyogását,
                               szép gyönyöröm, de ma oly keserű vagyok,
                               s nem szomjazom szemed, szobád s a tűz varázsát,
                               csak a napot, amely a tengeren ragyog.

                               De azért légy anyám, szeress, hajolj szivemre,
                               még ha rossz vagyok is, hálátlan s hűtelen;
                               szeretőm vagy hugom, légy édes naplemente
                               vagy őszi glória tűnő életemen.

                               Rövid szerep! A sír már les az áldozatra!
                               Óh, vond öledbe, vond, s öleld homlokom át,
                               hadd élvezzem, fehér s forró nyarunk siratva,
                               az őszutó szelíd és sárga sugarát!



                                                                                              Szabó Lőrinc ford.


2011. augusztus 2., kedd

Friedrich Hölderlin: Menons Klage um Diotima





                                      Menon panasza Diotimáért




                         Úgy éltünk mi, akár a szerelmes hattyuk a fényben,
                                    csöndesen úszkálnak, ringnak a fodrokon át,
                         s nézik a tó tükrén az ezüst felhők vonulását,
                                    míg hüvös éteri kék fodroz a testük alatt,
                         így éltünk mi is itt. S ha felénk mordulva az észak
                                    intett és panaszát zúgta, lehullt a levél,
                         lombját sírta az ág és szálltak a szélben az esők,
                                    csak mosolyogtunk, mert tudtuk, egy isten is óv
                         és szavainkra figyel, meghitten zeng a szivünkben,
                                    egy dalt s csak mivelünk gyermeki s néha vidám.
                         Puszta, kihalt ma a ház, elvették tőlem a fényt is,
                                    Téged vettek el és véled a két szememet.
                         Körbe bolyongó árny vagyok, élek ugyan, de nem értem,
                                    mért kell élnem még, fénytelen, egyre tovább.


                                                                                               Radnóti Miklós ford.