IV. ecloga
Pásztori Múzsák, szálljon a dal kissé magasabban!
Nem mindenkit igéz a csalit s a kicsiny tamariszkusz:
Erdőt énekelünk, de az erdő consuli erdő.
Eljött már az idő, mit a jósnő szent szava hirdet,
Ujraszületve az évszázak nagy rendje megépül.
Már megtérhet a Szűz, meg az ősi saturnusi korszak,
Már uj sarjat küld le a földre az ég a magasból.
Csak te a most születő gyermekre, ki hozza a vaskor
Végét, és akivel beköszönt az aranykor a földre,
Szűz Lucina, vigyázz: bátyád országol, Apollo.
És te leszel consul, te, midőn eljő e dicső kor,
Pollio, és a világév nagy hónap-sora indul,
És te vezér, amidőn, ha maradt még bűn nyoma rajtunk,
Eltűnik s az örök remegés elhagyja a földet.
Ő pedig isteni életet él és isteni körben
Látja a héroszokat meg s őt is látni közöttük,
S kormányoz megbékélt földön az ősi erénnyel.
S néked, gyermek, a föld maga első áldozatul hoz
Gazdagon omló repkénnyel keveredve gyökönkét,
És vizi rózsát ont s vele együtt tarka akantuszt.
Önként tér meg a kecske fejésre, duzzad a tőgye,
S többé már nem féli a nyáj a hatalmas oroszlánt.
Illatosan, szeliden bölcsőd maga szirmokat áraszt.
Elbukik a kígyó, meg a mérges csalfa növény is
Elbukik, és az aszír balzsam beborítja a földet.
Majd, amidőn hősök nagy tetteit és az atyádét
Már olvasni tudod s mi a férfi erénye, megérted,
Lassan, lágyan a búzakalász nő szőke mezőkön,
Tüske között a vadonban a szőlő fürtje piroslik,
És a kemény tölgy törzse arany mézharmatot izzad.
Mégis, a régi csalárdság magva megmarad itt-ott,
Az hajt gyenge hajón tengert kísérteni istent,
Fallal övezni a várost, földbe hasítni barázdát.
Lesz új Tiphys is akkor s hordani messzire Argo
Választott hősök seregét, új harcok is esnek,
És elküldetik ujra a trójai síkra Achilles.
Attól kezdve, hogy emberré érleltek az évek,
Kalmár hagyja hajóit, nem hord büszke fenyőszál
- Mindenhol minden terem – át a tengeren árut.
Föld a kapától nem szenved, szőlő a kacortól:
Barna paraszt az igát is eloldja bikái nyakától,
És a juhok gyapját se hazugság festi szinesre.
Bíbor gyapjat a rét maga ád a rajt legelésző
Kosnak, majd a szinét sáfrány-sárgára cseréli,
És a bodor bárány maga öltözik enyhe pirosba.
“Már ily századokat pergess”, szólnak guzsalyukhoz
Végzetes egy akarattal a sors őrzői, a Párkák.
Hív méltó hivatal, vállald, az idő neked érik,
Isteni szent gyermek, nagy magzata nagy Jupiternek!
Nézd, minden meginog, boltívei rengnek az űrnek,
Benne a föld és ég, meg a tengerek árja morajlik,
Nézd, ujjong a világ a jövendő korszak elébe!
Hosszú élet után bár addig tartana bennem
A lélek s az erő, hogy zengjem tetteidet még:
Zengő szómat a thrák Orpheus sem győzi le dallal,
Sem Linus, anyja amazt bár, ezt pedig atyja segítse,
Orpheust Calliopea, Linust szépséges Apollo.
Pánt is, hallja egész Arcadia, hallja, s itéljen,
Pánt is, hallja egész Arcadia, dalba legyőzöm.
Kezdd, kicsi gyermek, kezdj nevetést, ismerd fel anyádat,
Hosszú volt a nehéz tíz hónap az édes anyának,
És aki nem nevetett bölcsőben már szülejére,
Istenek asztala, istennő nászágya se várja.
Trencsényi-Waldapfel Imre ford.
