2011. augusztus 1., hétfő

Publius Vergilius Maro: Ecloga IV.





                                      IV. ecloga


                            Pásztori Múzsák, szálljon a dal kissé magasabban!
                            Nem mindenkit igéz a csalit s a kicsiny tamariszkusz:
                            Erdőt énekelünk, de az erdő consuli erdő.
                            Eljött már az idő, mit a jósnő szent szava hirdet,
                            Ujraszületve az évszázak nagy rendje megépül.
                            Már megtérhet a Szűz, meg az ősi saturnusi korszak,
                            Már uj sarjat küld le a földre az ég a magasból.
                            Csak te a most születő gyermekre, ki hozza a vaskor
                            Végét, és akivel beköszönt az aranykor a földre,
                            Szűz Lucina, vigyázz: bátyád országol, Apollo.
                            És te leszel consul, te, midőn eljő e dicső kor,
                            Pollio, és a világév nagy hónap-sora indul,
                            És te vezér, amidőn, ha maradt még bűn nyoma rajtunk,
                            Eltűnik s az örök remegés elhagyja a földet.
                            Ő pedig isteni életet él és isteni körben
                            Látja a héroszokat meg s őt is látni közöttük,
                            S kormányoz megbékélt földön az ősi erénnyel.
                            S néked, gyermek, a föld maga első áldozatul hoz
                            Gazdagon omló repkénnyel keveredve gyökönkét,
                            És vizi rózsát ont s vele együtt tarka akantuszt.
                            Önként tér meg a kecske fejésre, duzzad a tőgye,
                            S többé már nem féli a nyáj a hatalmas oroszlánt.
                            Illatosan, szeliden bölcsőd maga szirmokat áraszt.
                            Elbukik a kígyó, meg a mérges csalfa növény is
                            Elbukik, és az aszír balzsam beborítja a földet.
                            Majd, amidőn hősök nagy tetteit és az atyádét
                            Már olvasni tudod s mi a férfi erénye, megérted,
                            Lassan, lágyan a búzakalász nő szőke mezőkön,
                            Tüske között a vadonban a szőlő fürtje piroslik,
                            És a kemény tölgy törzse arany mézharmatot izzad.
                            Mégis, a régi csalárdság magva megmarad itt-ott,
                            Az hajt gyenge hajón tengert kísérteni istent,
                            Fallal övezni a várost, földbe hasítni barázdát.
                            Lesz új Tiphys is akkor s hordani messzire Argo
                            Választott hősök seregét, új harcok is esnek,
                            És elküldetik ujra a trójai síkra Achilles.
                            Attól kezdve, hogy emberré érleltek az évek,
                            Kalmár hagyja hajóit, nem hord büszke fenyőszál
                            - Mindenhol minden terem – át a tengeren árut.
                            Föld a kapától nem szenved, szőlő a kacortól:
                            Barna paraszt az igát is eloldja bikái nyakától,
                            És a juhok gyapját se hazugság festi szinesre.
                            Bíbor gyapjat a rét maga ád a rajt legelésző
                            Kosnak, majd a szinét sáfrány-sárgára cseréli,
                            És a bodor bárány maga öltözik enyhe pirosba.
                            “Már ily századokat pergess”, szólnak guzsalyukhoz
                            Végzetes egy akarattal a sors őrzői, a Párkák.
                            Hív méltó hivatal, vállald, az idő neked érik,
                            Isteni szent gyermek, nagy magzata nagy Jupiternek!
                            Nézd, minden meginog, boltívei rengnek az űrnek,
                            Benne a föld és ég, meg a tengerek árja morajlik,
                            Nézd, ujjong a világ a jövendő korszak elébe!
                            Hosszú élet után bár addig tartana bennem
                            A lélek s az erő, hogy zengjem tetteidet még:
                            Zengő szómat a thrák Orpheus sem győzi le dallal,
                            Sem Linus, anyja amazt bár, ezt pedig atyja segítse,
                            Orpheust Calliopea, Linust szépséges Apollo.
                            Pánt is, hallja egész Arcadia, hallja, s itéljen,
                            Pánt is, hallja egész Arcadia, dalba legyőzöm.
                            Kezdd, kicsi gyermek, kezdj nevetést, ismerd fel anyádat,
                            Hosszú volt a nehéz tíz hónap az édes anyának,
                            És aki nem nevetett bölcsőben már szülejére,
                            Istenek asztala, istennő nászágya se várja.

                                                                                 
                                                                                                   Trencsényi-Waldapfel Imre ford.


2 megjegyzés:

  1. Vergilius ezen verse Augustus családjának egy tagjára vonatkozik, de a középkoron át végig úgy értelmezték, hogy Krisztus születését jósolja meg benne. - Szerb Antal alapján

    VálaszTörlés
  2. Az egyetlen romai költö akit az katolikus egyhàz kanonizàlt és elismert.................

    VálaszTörlés