Publius Vergilius Maro: Ecloga IV.

                                  IV. ecloga

                            Pásztori Múzsák, szálljon a dal kissé magasabban!

                            Nem mindenkit igéz a csalit s a kicsiny tamariszkusz:

                            Erdőt énekelünk, de az erdő consuli erdő.

                            Eljött már az idő, mit a jósnő szent szava hirdet,

                            Ujraszületve az évszázak nagy rendje megépül.

                            Már megtérhet a Szűz, meg az ősi saturnusi korszak,

                            Már uj sarjat küld le a földre az ég a magasból.

                            Csak te a most születő gyermekre, ki hozza a vaskor

                            Végét, és akivel beköszönt az aranykor a földre,

                            Szűz Lucina, vigyázz: bátyád országol, Apollo.

                            És te leszel consul, te, midőn eljő e dicső kor,

                            Pollio, és a világév nagy hónap-sora indul,

                            És te vezér, amidőn, ha maradt még bűn nyoma rajtunk,

                            Eltűnik s az örök remegés elhagyja a földet.

                            Ő pedig isteni életet él és isteni körben

                            Látja a héroszokat meg s őt is látni közöttük,

                            S kormányoz megbékélt földön az ősi erénnyel.

                            S néked, gyermek, a föld maga első áldozatul hoz

                            Gazdagon omló repkénnyel keveredve gyökönkét,

                            És vizi rózsát ont s vele együtt tarka akantuszt.

                            Önként tér meg a kecske fejésre, duzzad a tőgye,

                            S többé már nem féli a nyáj a hatalmas oroszlánt.

                            Illatosan, szeliden bölcsőd maga szirmokat áraszt.

                            Elbukik a kígyó, meg a mérges csalfa növény is

                            Elbukik, és az aszír balzsam beborítja a földet.

                            Majd, amidőn hősök nagy tetteit és az atyádét

                            Már olvasni tudod s mi a férfi erénye, megérted,

                            Lassan, lágyan a búzakalász nő szőke mezőkön,

                            Tüske között a vadonban a szőlő fürtje piroslik,

                            És a kemény tölgy törzse arany mézharmatot izzad.

                            Mégis, a régi csalárdság magva megmarad itt-ott,

                            Az hajt gyenge hajón tengert kísérteni istent,

                            Fallal övezni a várost, földbe hasítni barázdát.

                            Lesz új Tiphys is akkor s hordani messzire Argo

                            Választott hősök seregét, új harcok is esnek,

                            És elküldetik ujra a trójai síkra Achilles.

                            Attól kezdve, hogy emberré érleltek az évek,

                            Kalmár hagyja hajóit, nem hord büszke fenyőszál

                            - Mindenhol minden terem – át a tengeren árut.

                            Föld a kapától nem szenved, szőlő a kacortól:

                            Barna paraszt az igát is eloldja bikái nyakától,

                            És a juhok gyapját se hazugság festi szinesre.

                            Bíbor gyapjat a rét maga ád a rajt legelésző

                            Kosnak, majd a szinét sáfrány-sárgára cseréli,

                            És a bodor bárány maga öltözik enyhe pirosba.

                            “Már ily századokat pergess”, szólnak guzsalyukhoz

                            Végzetes egy akarattal a sors őrzői, a Párkák.

                            Hív méltó hivatal, vállald, az idő neked érik,

                            Isteni szent gyermek, nagy magzata nagy Jupiternek!

                            Nézd, minden meginog, boltívei rengnek az űrnek,

                            Benne a föld és ég, meg a tengerek árja morajlik,

                            Nézd, ujjong a világ a jövendő korszak elébe!

                            Hosszú élet után bár addig tartana bennem

                            A lélek s az erő, hogy zengjem tetteidet még:

                            Zengő szómat a thrák Orpheus sem győzi le dallal,

                            Sem Linus, anyja amazt bár, ezt pedig atyja segítse,

                            Orpheust Calliopea, Linust szépséges Apollo.

                            Pánt is, hallja egész Arcadia, hallja, s itéljen,

                            Pánt is, hallja egész Arcadia, dalba legyőzöm.

                            Kezdd, kicsi gyermek, kezdj nevetést, ismerd fel anyádat,

                            Hosszú volt a nehéz tíz hónap az édes anyának,

                            És aki nem nevetett bölcsőben már szülejére,

                            Istenek asztala, istennő nászágya se várja.

                                                                                 

                                                                                                   Trencsényi-Waldapfel Imre ford.