William Blake: The Tiger (A tigris)

                                                     A tigris

                                           Tigris! Tigris! éjszakánk

                                           erdejében sárga láng,

                                           mely örök kéz szabta rád

                                           rettentő szimetriád?

                                           Milyen katlan, mily egek

                                           mélyén gyúlt ki a szemed?

                                           Szárnyra mily harc hőse kelt,

                                           aki e tűzhöz nyúlni mert?

                                           Milyen váll és mily müvész

                                           fonta szíved izmait? És

                                           mikor elsőt vert szived,

                                           milyen kar s láb bírt veled?

                                           Milyen pőröly? Mily vasak?

                                           Mily kohóban forrt agyad?

                                           Mily üllőre mily marok

                                           törte gyilkos terrorod?

                                           S amikor befejezett,

                                           mosolygott rád a mestered?

                                           Te voltál, amire várt?

                                           Aki a Bárányt, az csinált?

                                           Tigris! Tigris! Éjszakánk

                                           erdejében sárga láng,

                                           mely örök kéz szabta rád

                                           rettentő szimetriád?

                                                                                       Szabó Lőrinc ford.

Giacomo Leopardi: Il passero solitario (A remete rigó)

                   
                                           A remete rigó

                                 A hajdani toronynak homlokáról,

                                 Remete rigó végig a mezőkön,

                                 Míg él a nap, dalod szállongva zenged

                                 S a tiszta ének elbolyong a völgyön.

                                 Körül a kikeletnek

                                 Csilláma rezg az ujjongó mezőkön,

                                 S láttára szívem szeliden fölenged.

                                 Hallom: nyájak bégetnek, bőg a csorda.

                                 A többi víg madár a szabad égen

                                 Versengve játszik százfelé kerengve,

                                 Zsenge tavaszuk ünnepének élvén.

                                 Te nézed őket messziről merengve:

                                 Neked nem kell a játék,

                                 Hátat fordítasz társnak és derűnek,

                                 Dalolsz és tovatünnek

                                 Melletted évnek s életnek virága.

                                 Ó jaj, de összevágnak

                                 Szokásaink! A mosoly és enyelgés,

                                 A zsenge évszak édes házanépe

                                 S te, szerelem, testvére ifjuságnak,

                                 (Keserű sóhaj, elnyűtt napjainkban!)

                                 Nem kellettek, nem is tudom, miért, sőt

                                 Tőletek menekűlök;

                                 Remeteként megűlök,

                                 Hazámban idegenként,

                                 Igy élem el tavaszát életemnek.

                                 E nap, mely most az éjszakának enged,

                                 Falunkban ünnep régi megszokásból.

                                 A tiszta estben hallom a harangot

                                 S acélcsöveknek távol dörrenését,

                                 Mely házról-házra mennydörgőn barangol.

                                 Ünneplő köntösében

                                 A helynek ifjusága

                                 Siet ki s az utcákon szerteszéled,

                                 Örül egymásnak s vígadoz szivében.

                                 Csak én járok magamban

                                 A távoli mezőknek e zugában.

                                 Minden gyönyörüséget

                                 Másszorra toltam. Szemeim elbolyongnak

                                 A csilla levegőben

                                 Távol hegyekre és a Napot nézik,

                                 Szelíd nappala fogytán

                                 Mint hull le, s mintha mondaná tünőben:

                                 A boldog fiatalság elenyészik.

                                 Te magányos madárka, hogyha eljő

                                 Életednek csillagok írta estje,

                                 Nem fog bántani bánat

                                 A multakért, hisz természet gyümölcse

                                 Kis szived minden vágya.

                                 De én, ha majd az aggkor

                                 Elátkozott küszöbjét

                                 Ki nem kerülhetem már,

                                 Ha szívhez szólni néma lesz szemem már,

                                 Üres a világ, s mit a holnap ígér,

                                 A máinál sötétebb szenvedések:

                                 Vajjon hogy nézem akkor

                                 Ez éveket, szegény magam s magányom!

                                 Haj, eljő majd a bánom,

                                 S vigasztalan bár, egyre visszanézek.

                                                                                                Sík Sándor ford.

Guillaume Apollinaire: Les Colchiques (Kikericsek)

                                           Kikericsek

                      Most mérget hajt a rét s virágzik késő őszig

                      legelget a tehén

                      s lassan megmérgeződik

                      kikericsek virítnak kékek és lilák

                      álmos szemed olyan mint itt ez a virág

                      mint szirmuk fodra kéklő s kék akár ez ősz itt

                      s szemedtől életem lassan megmérgeződik

                      Egy falka kisdiák a rétre fut s rivall

                      lebernyegük röpül és zeng a harmonikadal

                      letépik a virágot mely anya s leány is

                      és színe mint szemhéjadé s oly félve rebben már is

                      mint rebben a virág ha szélben térdepel

                      A csordás csöndesen halk hangon énekel

                      míg bőg a sok tehén s elhagyja gőzölögve

                      e halni készülő nagy rétet mindörökre

                                                                                       Radnóti Miklós ford.