A remete rigó
A hajdani toronynak homlokáról,
Remete rigó végig a mezőkön,
Míg
él a nap, dalod szállongva zenged
S a tiszta ének elbolyong a völgyön.
Körül a kikeletnek
Csilláma rezg az ujjongó mezőkön,
S láttára szívem
szeliden fölenged.
Hallom: nyájak bégetnek, bőg a
csorda.
A többi víg
madár a szabad égen
Versengve játszik százfelé kerengve,
Zsenge tavaszuk ünnepének élvén.
Te nézed őket messziről merengve:
Neked nem kell a játék,
Hátat fordítasz
társnak és derűnek,
Dalolsz és tovatünnek
Melletted évnek s életnek virága.
Ó jaj, de összevágnak
Szokásaink! A mosoly és enyelgés,
A zsenge évszak édes házanépe
S te, szerelem, testvére ifjuságnak,
(Keserű sóhaj, elnyűtt napjainkban!)
Nem kellettek, nem is tudom, miért,
sőt
Tőletek menekűlök;
Remeteként megűlök,
Hazámban idegenként,
Igy élem el tavaszát életemnek.
E nap, mely most az éjszakának enged,
Falunkban ünnep régi megszokásból.
A tiszta estben hallom a harangot
S acélcsöveknek távol dörrenését,
Mely házról-házra mennydörgőn
barangol.
Ünneplő köntösében
A helynek ifjusága
Siet ki s az utcákon szerteszéled,
Örül egymásnak s
vígadoz
szivében.
Csak én járok magamban
A távoli mezőknek e zugában.
Minden gyönyörüséget
Másszorra toltam. Szemeim elbolyongnak
A csilla levegőben
Távol hegyekre és a Napot nézik,
Szelíd
nappala fogytán
Mint hull le, s mintha mondaná
tünőben:
A boldog fiatalság elenyészik.
Te magányos madárka, hogyha eljő
Életednek csillagok
írta estje,
Nem fog bántani bánat
A multakért, hisz természet gyümölcse
Kis szived minden vágya.
De én, ha majd az aggkor
Elátkozott küszöbjét
Ki nem kerülhetem már,
Ha szívhez
szólni néma lesz szemem már,
Üres a világ, s
mit a holnap ígér,
A máinál sötétebb szenvedések:
Vajjon hogy nézem akkor
Ez éveket, szegény magam s magányom!
Haj, eljő majd a bánom,
S vigasztalan bár, egyre visszanézek.
Sík
Sándor ford.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése