2013. október 16., szerda

Victor Hugo: La nuit! la nuit! la nuit! (Az éj, az éj, az éj)










                                              Az éj, az éj, az éj



                                 Az éj, az éj, az éj s az éjbe-mélybe halva
                                 Kezdődik csöndesen az óceán siralma,
                                 Matróz hajóra kap.
                                 Az ember felzokog, azt mondja „miserére”
                                 S az ég, a lég zokog, felel a bús zenére
                                 És sír, zokog a hab.

                                 Sóhajt a sziklagát, mit majd eltorlaszolnak
                                 Csalánok, giz-gazok. Most kelnek ki a holtak
                                 S hallják a síri neszt.
                                 A fertelmes bürök borzong az éji szóra,
                                 Titokzatos szárán kinyíl a mandragóra.
                                 S búsan beszélni kezd.

                                 Mért reszket a szeder? És mért rí olyan árván,
                                 A barlang fája is? Miért könnyez a márvány
                                 Az éjbe mindenütt?
                                 Mindegyikük talán egy bűnös, ősi Káin
                                 S jaj, a fényt keresik ítélet éjszakáin,
                                 Könnyük van s nincs szemük.

                                 Nyöszörög a hajó, mint az, aki leroskad,
                                 Kéménye nyikorog s fehér és viharos hab
                                 Csap rá, gyönggyel tele,
                                 Az árba rák uszik, s tüskés-hal, nagy uszonnyal
                                 És lüktet vemhesen, szörnyekkel és iszonnyal,
                                 A víz vad élete.

                                 A mély bozót kiált. S az orkánba kinyílva
                                 Férgektől rágottan üvölt az éjbe Scylla,
                                 Hollócsapat riog.
                                 S a fergetegbe zaj és tompa jaj döcög föl
                                 A lánccsörömpölő és nyirkos tömlöcökből,
                                 Ordítnak a sírok.

                                 Ki jár a partokon, ki álmodik e titkos
                                 Órán, mikor a rém kisért s az éji gyilkos
                                 Sunyítva útra kél?
                                 S miért bőg az erdő, e roppant székesegyház,
                                 Miért jajong-hörög, míg lengő kötelet ráz
                                 S halálra kong a szél?

                                 Szájak susognak most s füled bal muzsikát hall
                                 És látod az úton, bozontos lombon által,
                                 Temetés megy alant,
                                 Bömböl a szélvihar, ahogy kifér a torkán
                                 Sápadt sírkerteken sötétedik az orkán.
                                 Ó mondd, kié e hang?

                                 Mi e roppant zsoltár és éneke a földnek,
                                 Mit az ég is dalol és senki meg nem ölhet,
                                 Nem fojt el semmise?
                                 A büszke hullám is csak ezt dübörgi karba,
                                 A víz, a nád, a fű ezt zengi fölzavarva,
                                 Mi e bús gyászmise?

                                 Ó Elmulás, hallom ijesztő orgonádat,
                                 Min az egész világ minden lármája áthat,
                                 S zátonyzúgás követ.
                                 A billentyüknél a Halál ül, odabujva
                                 S feketét és fehért érint olykor az ujja:
                                 Koporsód, sirköved.




                                                                                         Kosztolányi Dezső ford.



1 megjegyzés:

  1. Victor Hugo azon kevés írók közé tartozott, akik klasszis prózaírókként klasszis versírók, költők is voltak. Ez a verse erős, testes és mégis szinte játékosan könnyed vers, minden mesterkéltség és pátosz nélkül. Mégis, a borzadály és iszony megjelenítésével, költői ábrázolásával kicsit gondjaim vannak, mert légiesnek és kevésnek érzem. Charles Baudelaire volt az, aki ezen ábrázolásnak is a mestere volt, V. Hugo ezen a téren olyan, mint ki kedves Apaként, szinte esti mesét olvasva gyerekének tájékoztat, esetleg inspirál. De ez csak az én személyes véleményem...

    VálaszTörlés