Az éj, az éj, az éj
Az éj, az éj, az éj s az éjbe-mélybe
halva
Kezdődik csöndesen az óceán
siralma,
Matróz hajóra kap.
Az ember felzokog, azt mondja
„miserére”
S az ég, a lég zokog, felel a bús
zenére
És sír,
zokog a hab.
Sóhajt a sziklagát, mit majd
eltorlaszolnak
Csalánok, giz-gazok. Most kelnek ki a
holtak
S hallják a síri
neszt.
A fertelmes bürök borzong az éji
szóra,
Titokzatos szárán
kinyíl a
mandragóra.
S búsan beszélni kezd.
Mért reszket a
szeder? És mért rí olyan
árván,
A barlang fája is? Miért könnyez a
márvány
Az éjbe mindenütt?
Mindegyikük talán egy bűnös, ősi
Káin
S jaj, a fényt keresik ítélet
éjszakáin,
Könnyük van s nincs szemük.
Nyöszörög a hajó, mint az, aki
leroskad,
Kéménye nyikorog s fehér és viharos
hab
Csap rá, gyönggyel tele,
Az árba rák uszik, s tüskés-hal,
nagy uszonnyal
És lüktet vemhesen, szörnyekkel és
iszonnyal,
A víz
vad élete.
A mély bozót
kiált. S az orkánba kinyílva
Férgektől rágottan üvölt az éjbe
Scylla,
Hollócsapat riog.
S a fergetegbe zaj és tompa jaj döcög
föl
A lánccsörömpölő és nyirkos
tömlöcökből,
Ordítnak
a sírok.
Ki jár a partokon, ki álmodik e
titkos
Órán, mikor a rém kisért s az éji
gyilkos
Sunyítva
útra kél?
S miért bőg az erdő, e roppant
székesegyház,
Miért jajong-hörög,
míg lengő
kötelet ráz
S halálra kong a szél?
Szájak susognak most s füled bal
muzsikát hall
És látod az úton, bozontos lombon
által,
Temetés megy alant,
Bömböl a szélvihar, ahogy kifér a
torkán
Sápadt sírkerteken
sötétedik az orkán.
Ó mondd, kié e hang?
Mi e roppant zsoltár és éneke a
földnek,
Mit az ég is dalol és senki meg nem
ölhet,
Nem fojt el semmise?
A büszke hullám is csak ezt dübörgi
karba,
A víz,
a nád, a fű ezt zengi fölzavarva,
Mi e bús gyászmise?
Ó Elmulás, hallom ijesztő orgonádat,
Min az egész világ minden lármája
áthat,
S zátonyzúgás követ.
A billentyüknél a Halál ül,
odabujva
S feketét és fehért érint olykor az
ujja:
Koporsód, sirköved.
Kosztolányi Dezső ford.
Victor Hugo azon kevés írók közé tartozott, akik klasszis prózaírókként klasszis versírók, költők is voltak. Ez a verse erős, testes és mégis szinte játékosan könnyed vers, minden mesterkéltség és pátosz nélkül. Mégis, a borzadály és iszony megjelenítésével, költői ábrázolásával kicsit gondjaim vannak, mert légiesnek és kevésnek érzem. Charles Baudelaire volt az, aki ezen ábrázolásnak is a mestere volt, V. Hugo ezen a téren olyan, mint ki kedves Apaként, szinte esti mesét olvasva gyerekének tájékoztat, esetleg inspirál. De ez csak az én személyes véleményem...
VálaszTörlés