Arthur Rimbaud: A magánhangzók szonettje

                           A magánhangzók szonettje

                              Szurok Á! Hó É! Rőt I! Zöld Ü! Kék O! - csak egyszer

                              lehessek titkotok mind elbeszélni bátor!

                              Á!: - bolyhos öv, mely a setét legyek faráról

                              csillog, ha szörnyü bűzt belepnek lomha testtel!

                              Á! árnyak öble! É! hűs párák, tiszta sátor,

                              halk hóvirág, királyi hermelin, jégtűs gleccser!

                              I! bíborok, kihányt vér, kacagógörcs a keccsel

                              vonagló női ajkon, ha düh rándítja s mámor!

                              Ü!: az isteni tenger nyugodt, gyürűző tánca,

                              nyájjal hintett fenyér csöndje, tudósok ránca

                              a békés homlokon, mit alkimia tép föl. -

                              Ó!: - szörnyü harsonák, mik ítéletre zengnek,

                              és Csönd, melyben virágok és angyalok kerengnek,

                              Oméga! - viola sugár az Ő szeméből!

                                                                                                      Tóth Árpád ford.

Arthur Rimbaud: Jeanne-Marie keze

                            Jeanne-Marie keze

                                  Jeanne-Marie keze barna, vaskos,

                                  napcserzette, sötét-eres,

                                  s mint holtaké, sápadt-magasztos.

                                  -Juana keze volna ez?

                                  Pocsolyáján rossz gyönyöröknek

                                  szedett fel barna krémeket?

                                  Vagy holdsütötte tótükörnek

                                  nyugalmába merítkezett?

                                  Barbár egek folytak le torkán,

                                  míg hűs térdeken nyugodott?

                                  Gyárak mélyén szivart sodort tán,

                                  vagy gyémántot hamisitott?

                                  Fakult tőle sápadt-fehérre

                                  Madonnák aranyán a fény?

                                  Nadragulyák fekete vére

                                  alszik tündöklő tenyerén.

                                  Gyors méhecskék vadásza, miknek

                                  kettős kék szárnya, mint szitán,

                                  északfényű színmézt csepegtet?

                                  Vagy mérgek párolója tán?

                                  Mily Álom adott néki szárnyat,

                                  míg tétován nyújtózkodott?

                                  Hallatlan álma Ázsiáknak,

                                  Khengavarok vagy Sionok?

                                  - Nem, nem árult e kéz narancsot,

                                  isten-lábakat sem füröszt,

                                  szennyes mosóvízben se pancsolt

                                  vak csecsemők pólyái közt.

                                  Nem is meghitt rokoni kéz, s nem

                                  nagyarcú munkásnők keze,

                                  mit az üzemek fa-büzében

                                  perzsel a kátrány-nap heve.

                                  Gerinc-hajlító, egyenes kéz,

                                  mely rosszat nem tett még soha,

                                  minden gépnél végzetesebb és

                                  lónál erősebb egymaga!

                                  Mint a kohók, zubogva-forrva,

                                  míg izgatottan zsong-zsibong,

                                  bőre a Marseillaise-t dalolja

                                  és soha az Eleisont!

                                  Hogy nyakatokra tudna forrni,

                                  ti rossz nők! S aljas kezetek

                                  hogy megroppantná, gazdagok ti,

                                  a kárminokkal ékeset!

                                  E szerelmes kéz ragyogása

                                  sok jámbor főt is elveszejt.

                                  Ujjai édes hajlatára

                                  a nap égő rubintot ejt.

                                  Még ott a tömeg barna foltja,

                                  amit a tegnap rajthagyott.

                                  E Kéz a hely, melyet rajongva

                                  csókoltak büszke Lázadók!

                                  Őt, őt mutatta sápadozva

                                  ama szerelmes nagy napon

                                  a géppuskák füstfogta bronza

                                  végig a felkelt Párizson!

                                  Ó, szentelt kéz, jaj, néha rajtad,

                                  csuklódon, amelyre soha-

                                  be-nem-telt ajkaink tapadnak,

                                  megcsörren a bilincs vasa!

                                  S furcsán szűköl bennünk a lélek,

                                  ha, Angyali Kéz, némelyek,

                                  hogy újra halvánnyá fehéredj,

                                  kicsordítják a véredet!

                                                                                             Somlyó György ford.