Ne feledd a
teret
Ne feledd a teret, hol elestek
Az igazságért, bátrak maradéka,
Mind elhulltak – őrzői a reménynek,
Mely ünnep fényben velük szédült sírba.
Ó, ha a haláltól visszanyernénk
Szívüket, melyek lüktettek vadul,
A mennyek magasában megütköznénk
A szabadságért határtalanul.
Ha azonnal lehullana láncunk,
Mellyel a Zsarnok testünk szorítja,
Nincs se ember, se mennyei Istenünk,
ki a Tirannt megint ugrásra bírja!
Ez a múlt – bár a történet fénye,
Hogy a győztesre Győzőt kiáltanak,
Átkozott a dicsőség menete,
Hisz a szabadság-szellemre taposnak.
Sokkal kedvesebb a sír vagy a börtön,
Melybe fényt csen egy hazafi neve,
Trófeák hada, mely magasztos kövön;
A szabadság pusztul, nincs jövetele.
Sánta Zsolt ford.
Az eredeti vers:
Thomas Moore (1779-1852): Forget Not The Field
Forget not the field where they perish'd,
The truest, the last of the brave,
All gone -- and the bright hope we cherish'd
Gone with them, and quench'd in their grave!
Oh! could we from death but recover
Those hearts as they bounded before,
In the face of high heaven to fight over
That combat for freedom once more; --
Could the chain for an instant be riven
Which Tyranny flung round us then,
No, 'tis not in Man, nor in Heaven,
To let Tyranny bind it again!
But 'tis past -- and, though blazon'd in story
The name of our Victor may be,
Accurst is the march of that glory
Which treads o'er the hearts of the free.
For dearer the grave or the prison,
Illumed by one patriot name,
Than the trophies of all who have risen
On Liberty's ruins to fame.
