Guillaume Apollinaire: Ősz, Rajnai éj

                                                                Ősz

                                      Egy lőcslábú paraszt meg a barma vonul

                                      A ködben lassan és lomhán az őszi ködben

                                      Amely a nyomorult kis tanyákra borul

                                      Baktatnak s a paraszt dúdolgat egyre közben

                                      Hogy volt egy szerelem melynek vége szakadt

                                      Egy gyűrű elgurult s egy szív sajogva fáj még

                                      Ó az ősz ó az ősz megölte a nyarat

                                      A ködben lomposan baktat két szürke árnyék

                            

                                                                                                      Rónay György ford.

                                                            Rajnai éj

                                     
                                      Mint láng remeg a bor csordultig a pohárban

                                      Halld lent egy csónakos lassan szálló dalát

                                      Azt énekeli hogy látta a holdsugárban

                                      Hét asszony fonta zöld lábig hulló haját

                                      Teltebben ezt a dalt vigabban ezt a táncot

                                      A csónakos dalát ne halljam többet én

                                      És gyertek lányok ó ti büszke szőke lányok

                                      Füzérbe font hajúk hajoljatok fölém

                                      Tükrében ring a táj A Rajna Rajna részeg

                                      A gyémántajku éj szinére inni száll

                                      Lenn tébolyítva zeng a villikről az ének

                                      Hogy zöld hajuk zizeg s megittasúl a nyár

                                      Szétcsattant poharam ahogy kacaj csap égnek

                                                                                                       Rónay György ford.

Tóth Árpád: Elejtetted a Napot

                                               Elejtetted a Napot

                                             Rád gondoltam délután,

                                             Fönn az arany nap sütött,

                                             S lehúnyt szemhéjaimon

                                             Rózsaszínnel átütött.

                                             Fáradt arcom szeliden

                                             Tüzesítette a fény,

                                             S szemlehúnyva a szokott

                                             Utazásra vártam én,

                                             Arra, mikor – halk hajó

                                             Titokzatos tengeren -

                                             Fekvőszékem útrakél,

                                             S lázam sodrán ring velem

                                             Felelőtlen, gyönyörű

                                             Fantázia-tájakig,

                                             Ahol romló életem

                                             Némely bús álma lakik:

                                             Mindaz, ami sohse lesz,

                                             Mindaz, ami sohse volt -

                                             Így indultam ma is el,

                                             Húny szemekkel, mint a holt,

                                             Álmodozni: életet.

                                             És úgy hajlott rám a nap,

                                             Mintha pilláimra a

                                             Rózsaszínű parazsat

                                             Az a szent fény ejtené,

                                             Mit még ott látott a szem

                                             Isten-atyja kebelén,

                                             S melyre szomjas szüntelen.

                                             És egyszerre úgy esett,

                                             Telin, forrón, hirtelen

                                             Rád gondoltam s arra, hogy

                                             Messze vagy, és jaj nekem.

                                             És megriadt szemeim

                                             Felpattantak: a hegyek

                                             Csúcsain már pirosan

                                             Búsultak a fellegek.

                                             És egy furcsa vízió

                                             Vad erővel elkapott.

                                             Úgy éreztem: kezeid

                                             Tartották ma a napot.

                                             Azért volt oly különös,

                                             Minden fénynél édesebb,

                                             És én ezt csak most tudom,

                                             Amikor már este lett,

                                             Mikor kezed fáradtan

                                             Elejti már a napot,

                                             S szívemben is csöndesen

                                             Elhallgatnak a dalok.

Kosztolányi Dezső: A szegény kisgyermek panaszai (kivonat)

                                                         Ó, a halál

                                          Mi ismerjük csak, pici gyerekek.

                                          Utunkba áll

                                          s könnyes, pityergő szájunk megremeg.

                                          Ó, a halál.

                                          A játszótársunk és tréfál velünk.

                                          Rohanva száll -

                                          Ő a fogó – és jaj, jaj, jaj nekünk,

                                          tépázza gallérunk, ijedve forgunk

                                          és kacagás közt betöri az orrunk.

                                          Kutakba látjuk, mély vizek felett,

                                          sötét szobákba kuksol reszketeg,

                                          lepedőben – így mondta ép a dajka -

                                          kasza van a kezében, nincsen ajka

                                          és fodrosan vigyáz,

                                          mikor suhan az esti láz

                                          s a hőmérőn, ha ugrik a higany,

                                          csontos markába hahotáz vigan.

                                          Övé a bál,

                                          Ő a halál.

                                          Farsangos éjen a nagyok mulatnak,

                                          de kis szobánkba fekete az ablak,

                                          az éjbe kint

                                          Ő ránk tekint

                                          Mi gyermekek, mi küszködünk vele

                                          s játékpuskánkat fogjuk ellene.

                                                                                                                 1910

 

                                          Másként halálos csend és néma untság.

                                          Poros akác-sor, vakolatos utcák,

                                          petróleumlámpák és nyugalom,

                                          üveggolyók a kertes udvaron.

                                          Olykor a hárs alatt, árnyas sarokba

                                          kalácsos, tejszínes, hosszú ozsonna.

                                          Vasárnap délután meg tétován,

                                          míg bánatommal egymagamba járok,

                                          a lányok, a buta, vidéki lányok

                                          magyar dalt nyúznak a kis zongorán.

                                          Majd este, a vendégszobába, hátul

                                          borozgató barátok jönnek össze

                                          és kártya járja, nevetnek dörögve

                                          s kiküldenek a füstfelhős szobábul.

                                          Elmúl egy hét. Most a varrónő jön meg,

                                          s a nagyanyáim kötnek, egyre kötnek.

                                          Hogy vágyom innen el, messzire,

                                          hol kanyarog a vonatok sine,

                                          s piros, zöld lámpa lángol biztatón,

                                          oda, a sín felé tárom karom.

                                          És nézek a mozdonyra, póznadrótra,

                                          ott az öröm, ott a világ talán.

                                          De itt maradok s topogok vívódva,

                                          mint a rabok a börtön udvarán.

                                                                                                              1910

G. Apollinaire: A fehér hó, Kötéltáncosok

                                                 A fehér hó

                                    Az égben az angyalok angyalok

                                    Egyik hadnagynak öltözött

                                    Másik szakácsnak öltözött

                                    S a többi énekel

                                           Ég szine nyalka hadnagyom

                                           Karácsony multán a szép tavaszon

                                           Nap-medália lesz zubbonyodon

                                           Zubbonyodon

                                    Libákat kopaszt a szakács

                                            Hullj hó fehéren

                                            Hullj csak ó mért nem

                                    Ölelhetem most kedvesem át

                                                                                       Rónay György ford.

                                          Kötéltáncosok

                                                                                   Louis Dumurnek

                                     Kertek alatt a síkon át

                                     Templomtalan faluk porát

                                     Fölverve rokkant csárdák mellett

                                     Komédiások menetelnek

                                     Elől a gyermekek sora

                                     A többi mélán lép tova

                                     A távoli gyümölcsfa retteg

                                     Előre már ha integetnek

                                     Cókmókjuk szögletes s kerek

                                     Dobok aranyló kerekek

                                     Bölcs állat a majom s a medve

                                     Garast koldulgat lépegetve

                                                                                       Radnóti Miklós ford.

Juhász Gyula: Úgy szeretem..., Október

                                                     Úgy szeretem...

                                        Úgy szeretem én mind e verseket,

                                        Úgy ápolom, hisz gyermekeim ők,

                                        Mind e nagy vágy ágyában született,

                                        Mély vágyban, amely nem lelt földi nőt.

                                        Ó, verseim, ti elfáradt, beteg,

                                        Szép gyermekek, apátok fiai,

                                        Lemondón járok én közöttetek,

                                        Oly édes kín e sok bút hallani.

                                        Az egyik szőke, s álmodón remeg,

                                        Mint valami tavaszi, lázas est,

                                        Szegény szonettem, akkor született,

                                        Mikor egy nagy szerelem odalett.

                                        A másik víg, boros, hangos gyerek,

                                        De én tudom, a szíve mily beteg.

                                        Felejteni akart akkor fejem

                                        Valakit, akit sose feledek...

                                        Zengő szonettek, árva gyerekek!

                                               Október

                                        Szüret tüzei égnek,

                                        Szólnak szüreti nóták,

                                        S a szőlőhegyek hátán

                                        Venyige lombja pirkad,

                                        És megszépül csöndesen

                                        Az egész mulandóság.

                                        Szüret tüzei mellett

                                        Próbáljunk melegedni,

                                        Szüret nótái mellett,

                                        Míg venyigelomb pirkad,

                                        Próbáljuk meg csendesen

                                        A tavaszt elfeledni!

                                        Enyém e dalos ősz most,

                                        Enyém az őszi pompa,

                                        Enyém e bús mosolygás.

                                        Venyige lombja pirkad,

                                        És megszépülsz csöndesen

                                        Bánat, nagy őszirózsa!

Tóth Árpád: A parkban, Meddő órán

                                                         A parkban

                                                                  Kaffka Margitnak

                                          Halk hangon sírdogálnak a szelek,

                                          Mint eltévedt és meghökkent fiúcskák,

                                          Fakó aranyvonal a holdszelet,

                                          S átlépte már a hervadt hegyek csúcsát

                                          A sápadt hajnal, s halkan közeleg.

                                          Megcsobbanó, híg sárban gázolok,

                                          S az őszi kertben messzenézni félek,

                                          Elhervadt ajkam csendesen zokog,

                                          S érzem édes ízét tört, sűrű vérnek;

                                          Az ágakon gyászlobogó lobog.

                                          Egyszerre édes, lázas képeket

                                          Látok kialvó szemmel, késő vággyal,

                                          Hallok szelid, lágy menüetteket,

                                          S halk, surranó, selyembevont bokákkal

                                          Az Élet a bús fák közt ellebeg...

                                           Meddő órán

                                          Magam vagyok.

                                          Nagyon.

                                          Kicsordul a könnyem.

                                          Hagyom.

                                          Viaszos vászon az asztalomon,

                                          Farigcsálok lomhán egy dalon,

                                          Vézna, szánalmas figura, én.

                                          Én, én.

                                          S magam vagyok a föld kerekén.

Juhász Gyula: Anna, Anna minden

                                                       Anna

                                         Én öreg bánataimról beszéltem,

                                         A szobában az alkony vert tanyát.

                                         Ő ott hordozta csodamély szemében

                                         A fáradt Mának minden bánatát.

                                         Klavírok sírnak néha úgy a csöndben,

                                         Muskátlis, rácsos ablakok mögött,

                                         Mint az én árva panaszom, amelybe

                                         Most szerelem és részvét költözött.

                                         És ekkor Anna szemeit lecsukta,

                                         És ekkor szép lett minden, ami fáj,

                                         S finom, fehér lett a sors durva ujja,

                                         S mint várva várt és derűs déli táj:

                                         Az üdvösség tűnt föl az esti csendben,

                                         De én partjára lépni elfeledtem!

                                      Anna minden

                                         Anna, te vagy utam

                                         És életem és sorsom.

                                         Anna, örökre te vagy,

                                         Akibe botlom!

                                         Fehér volt még a lelkem,

                                         S nyári éjek, ha jöttek,

                                         Álmodtam túl könyveken,

                                         Anna, felőled!

                                         Valakiről, örömről,

                                         Bánatról: szerelemről,

                                         Álmodtam túl könnyeken,

                                         Anna, szemedről!

                                         Anna, te gonosz voltál,

                                         Anna, te megaláztál.

                                         Anna, te voltál minden,

                                         Reám te vártál!

                                         Jöhetnek már sereggel

                                         Szerelmek, szűzek, szépek,

                                         Anna, én rád gondolok,

                                         És tőled félek!

                                         Te vagy nekem a sorsom,

                                         Te vagy nekem a minden,

                                         Te ragyogsz, túl sírokon

                                         A bűneimben!

Kosztolányi Dezső: Üllői-úti fák

                                            Üllői-úti fák

                                             Az ég legyen tivéletek,

                                                 Üllői-úti fák.

                                             Borítsa lombos fejetek

                                             szagos, virágos fergeteg,

                                                 ezer fehér virág.

                                             Ti adtatok kedvet, tusát,

                                             ti voltatok az ifjúság,

                                                 Üllői-úti fák.

                                             Másoknak is így nyíljatok,

                                                 Üllői-úti fák.

                                             Szívják az édes illatot,

                                             a balzsamost, az altatót

                                                 az est óráin át.

                                             Ne lássák a bú ciprusát,

                                             higgyék, örök az ifjúság,

                                                 Üllői-úti fák.

                                             Haldoklik a sárgult határ,

                                                 Üllői-úti fák.

                                             Nyugszik a kedvem napja már,

                                             a szél búsan dúdolva jár,

                                                 s megöl minden csirát.

                                             Hová repül az ifjúság?

                                             Feleljetek, bús lombu fák,

                                                 Üllői-úti fák.

                                                                                               1906