2013. augusztus 20., kedd

Francois Villon: Ballade des langues envieuses (Az irigy nyelvek balladája)









             Az irigy nyelvek balladája


            Végy arzénes savat, salétromot,
            S avas fattyút habos lúggal maratva;
            Hozzá olvadt ólombul egy csomót,
            Forró szurokkal, kénnel elhabarva,
            Zsidónő piszkát is hozzá vakarva;
            S vedd leprás ember lábmosó levét,
            Meg ócska bocskor átizzadt belét
            Áspis kigyó sürű vérébe mártva;
            Tégy hozzá róka-, farkas-, borz-epét
            - S az irigy nyelvet ebbe főzd puhára!

            Fogj egy halászni rest, fekete macskát,
            Vénet, fogatlant: szedd ki velejét;
            Vedd veszett kutya szájának a habját
            Meg kehes öszvér sárga köpetét,
            S ügyelve apró csipetekre tépd;
            Frissébe mindezt egy péppé zatyuljad
            Csatorna-lében, hol gyikok lapúlnak,
            Folyik mérges kigyó és béka nyála,
            Patkányok, s egyéb nemes vadak úsznak,
            - S az irigy nyelvet ebbe főzd puhára!

            Vedd élő vízisikló köldökét
            És rakd vigyázva gyilkos szublimátba;
            Holdtöltekor tégy hozzá régi vért,
            Mely megalvadt a borbélytálban állva,
            S egy részin barna, másutt hagymasárga;
            Végy szutykos teknőbül pelenka-lét;
            Gyüjts össze vedlő rossz sebet, fekélyt
            Egy szajha öblitő vizébe hányva
            (Nem járt lebujban az, ki meg nem ért)
            - S az irigy nyelvet ebbe főzd puhára!


            Ajánlás

            Jó Herceg, törd át mind e csemegét,
            Ha szitád, rostád, zsákod nem elég,
            Egy sárga ülepű gyatyán, vigyázva
            - De disznó-szarral ízesítsd elébb -
            - S az irigy nyelvet ebbe főzd puhára!




                                                                                   Mészöly Dezső ford.


Guillaume Apollinaire: Clotilde









                       Clotilde


            A kökörcsin a harangláb
            A kert mélyén felszökött
            Mélabú alussza álmát
            Szerelem s megvetés között

            Árnyaink is ideérnek
            Kiket szétszór majd az éj
            A nap is melytől sötétek
            Velük együtt kihúnyni tér

            A források istennői
            Gyűrűztetik fürtjüket
            Menj azt a szép árnyat űzni
            Kit nem akarnod nem lehet




                                                                  Vas István ford.

2013. augusztus 17., szombat

Quintus H. Flaccus Horatius: Albius Tibullushoz (A szerelmi csalódásról)










    Albius Tibullushoz (A szerelmi csalódásról)



            Albius, ne ereszd búnak azért fejed,
            mert gőgös Glycerád hűtelen elhagyott.
            Bús dalt zengeni kár, hogy helyeden ma már
                új, ifjabb szerető ragyog.

            Így szenved lobogó-fürtü Lycoris is,
            Cyrusért aki ég, s Cyrus a jéghideg
            szépségű Pholoét üldözi; ám előbb
                köt farkassal az őz frigyet,

            mint gyengéd Pholoé véle, ki fajtalan!
            Így játszik Venusunk; szívesen egybehoz
            egymástól elütő párokat, érc-igát
                rájuk téve kegyetlenül.

            Lám én is, noha egy szebb szerelem hivott,
            tűröm, hogy rabul ejt kőszivü Myrtala,
            volt rabnő, szilajabb, mint a vad Adria,
                mely mardossa Calábriát.




                                                                               Bede Anna ford.

Francesco Petrarca: Io canterei d'amor si novamente (Szerelemről dalolnék oly merészen...)










        Szerelemről dalolnék oly merészen...


          Szerelemről dalolnék oly merészen,
          hogy kőkemény kebléből százezernyi
          sóhajtás szállna egy nap, s százezernyi
          vágy gyúlna lángra megfagyott szívében,

          s változni látnám pírban s hófehérben
          arcát, szemét könnyezni s erre-arra vetni
          búsulva, mintha szánakozna ennyi
          hibája által ejtett szenvedésen,

          s a tűzpiros rózsát az arc havában
          megnyílni, és ama csodás fehéret
          - márvánnyá dermeszt e Gorgó-igézet -,

          s egész magát, így éltem e szakában
          nem bánatot, de büszkeséget érzek,
          hogy sorsom még későbbre őrizett meg.



                                                                              Simon Gyula ford.