Megfulladok! - Zokogtad
Nem bírtál
elaludni, nem aludtál…
Megfulladok! - zokogtad…
Arcodon, mely már eltűnt koponyádban,
Szemed, egy pillanattal azelőtt még
Fényes szemed
Óriásira tágult… Aztán elveszett…
Mindig félénk, lázongó, kusza voltam,
De a szemedben szabadon,
Tisztán és boldogan születtem újjá…
Aztán a száj, a száj,
Amely egykor, napok hosszú során át
Kedvességtől s örömtől csillogott,
A száj eltorzult, néma küzdelemben…
Egy kisfiúcska meghalt…
Kilenc év, bezárult a kör,
Kilenc év, melyhez se napok, se percek
Nem csatlakoznak többé:
Reményem lángja már
Egyedül csak belőlük él.
Kereshetlek, megtaláltalak újra,
Mehetek, folyton csak megyek, hogy ismét
Lássalak növekedni
Kilenc éved egyik pontjáról másikára.
Folyton ott tudhatom,
Tapinthatóan ott tudom
Érezni a kezedet a kezemben:
Kisded-kezed,
Mely fogja s nem ismeri az enyémet;
Érzékennyé vált kezedet, amint
Egyre tudatosabban
Bízza rá
magát a kezemre;
Kiszáradt kezedet, ahogy
Magányosan – halott-fakón -
Magányosan pihen a félhomályban…
Egy hete még virultál…
Hazamegyek, elhozom a ruhádat,
Aztán jönnek és a ládába zárnak
Örökre. Nem, örökre
Lelkem lelke vagy és fölszabadítod.
Jobban fölszabadítod,
Mintsem élő mosolyod tudta volna.
Próbáld meg újra, növeld erejét,
Akard, s fölszállok, kedves! Oda hozzád,
Ahol nyugodt s haláltalan az élet.
Túlélve téged, vezeklem a tőled
Bitorolt évek iszonyát,
És hozzáteszem éveidhez őket,
Önvádtól eszelősen,
Mintha még köztünk, halandók között
Növekednél tovább;
Pedig csak gyűlöletes öregségem
Növekszik üresen, sötéten…
Mint most, akkor is éj volt,
S kezed, finom kis kezed ideadtad…
Döbbenten hallgattam magam magamban:
Túlságosan kék ez a déli égbolt,
Túl sok rajta a csillag,
Túl sok, de nekünk egyik sem barátunk…
(Süket ég, sóhaj nélkül alkonyul le,
Süket, de folyton zúg, hogy a felém tárt
Kis kezet eltaszítsa...)
Rónay György ford.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése