Arthur Rimbaud: A kis hamis, Szégyen

                                                    A kis hamis

                                 A barna bútorú ebédlő teli volt

                                 a firnisz és gyümölcs szagával, összeszedtem

                                 egy tányér nem tudom, miféle belga jót,

                                 békén elnyúltam egy öreg karszékbe, s ettem,

                                 s hallgattam derűsen: a toronyban ütött.

                                 Ekkor egy hirtelen roham, kinyílt a konyha,

                                 s már nem tudom, miért, a szolgáló bejött,

                                 pruszlikja nyitva volt, és félre állt a kontya.

                                 Jött, s a kisujja ott kapirgált tétován

                                 arca őszibarack, tej-vér-szín bársonyán,

                                 gyerekes fintor ült az ajka szögletében,

                                 Pár tányért kedvesen mellettem lerakott,

                                 s mint aki tudja, hogy dukál neki a csók,

                                 suttogva odaszólt: „Ni, itt bibis a képem...”

                                                                                         Kardos László ford.

                                   Szégyen

                                              Amíg penge nem hatol

                                              bele metszőn az agyába,

                                              e zsíros zöld, sárba, hol

                                              soha nem kel ifjú pára...

                                              (Orrát, ajkát, a fülét

                                              ah! jobb néki, ha levágja,

                                              s a hasát is! Ó, nagy ég!

                                              s utánuk hull a két lába!)

                                              De nem; valóban, amíg

                                              penge nem jár a fejében,

                                              ölébe nem csap kavics,

                                              láng nem marja a belét lenn,

                                              azt hiszem, az ostoba

                                              jószág, ez a kellemetlen

                                              fickó nem un meg soha

                                              pimaszkodni egy szemet sem,

                                              szirti macska, bűzgomoly

                                              füstöl tőle föl az égre!

                                              -Mégis, Uram, holtakor

                                              szálljon némi ima érte...

                                                                                  Rónay György ford.

Csokonai Vitéz Mihály: A' reményhez

                          A' reményhez

                                      FÖLDIEKKEL játszó

                                                 Égi tűnemény,

                                      Istenségnek látszó

                                                 Csalfa, vak Remény!

                                      Kit teremt magának

                                                 A' boldogtalan,

                                      'S mint Véd-Angyalának

                                                 Bókol úntalan. -

                                      Síma száddal mit kecsegtetsz?

                                                 M'ért nevetsz felém?

                                      Kétes kedvet m'ért csepegtetsz

                                                 Még most is belém?

                                      Csak maradj magadnak!

                                                 Bíztatóm valál;

                                      Hittem szép szavadnak:

                                                 Még is megcsalál.

                                      Kertem' nárczisokkal

                                                 Végig űltetéd;

                                      Csörgő patakokkal

                                                 Fáim' éltetéd;

                                      Rám ezer virággal

                                                 Szórtad a' Tavaszt,

                                      'S égi boldogsággal

                                                 Fűszerezted azt.

                                      Gondolatim minden Reggel

                                                 Mint a' fürge Méh,

                                      Repkedtek a' fris meleggel

                                                 Rózsáim felé.

                                      Egy híjját esmértem

                                                 Örömimnek még:

                                      LILLA' szívét kértem;

                                                 'S megadá az Ég.

                                      Jaj de friss rózsáim

                                                 Elhervadtanak;

                                      Forrásim, zőld fáim

                                                 Kiszáradtanak;

                                      Tavaszom, vígságom

                                                 Téli búra vált;

                                      Régi jó világom

                                                 Méltatlanra szállt.

                                      Óh! csak LILLÁT hagytad volna,

                                                 Csak magát nekem:

                                      Most panaszra nem hajolna

                                                 Gyászos énekem.

                                      Karja köztt a' búkat

                                                 Elfelejteném,

                                      'S a' gyöngy-koszorúkat

                                                 Nem irígyleném.

                                      Hagyj el, óh Reménység!

                                                 Hagyj el engemet;

                                      Mert ez a' keménység

                                                 Úgy is eltemet.

                                      Érzem: e' kétségbe'

                                                 Volt erőm elhágy,

                                      Fáradtt lelkem égbe,

                                                 Testem főldbe vágy.

                                      Nékem már a' rét hímetlen,

                                                 A' mező kisűltt,

                                      A' zengő liget kietlen,

                                                 A' Nap éjre dűlt. -

                                      Bájoló lágy trillák!

                                                 Tarka képzetek!

                                      Kedv! Remények! LILLÁK! -

                                                  Isten véletek!!!

Csokonai Vitéz Mihály: Az esküvés, A' pillantó szemek

                            Az esküvés

                                 Esküszön, szép LILLA! hidd el,

                                 Hogy mióta kellemiddel

                                         Megkötöztél engemet:

                                 Már azóta semmi Szűznek,

                                 Semmi Nyilnak, semmi Tűznek

                                         Nem nyitom meg szívemet.

                                 Esküszöm; 's e' szent Hitemnek,

                                 Mellyet adtam Édesemnek,

                                         Pontjait meg nem csalom.

                                 Kérlek is reménykedéssel,

                                 Hogy viszonti esküvéssel

                                         Kösd le szíved', Angyalom!

                                 Esküszöm hószín kezedre,

                                 Rózsa-szádra, tűz-szemedre,

                                         Hogy te lész' csak Kedvesem.

                                 Esküszöm, hogy míg csak élek,

                                 Más Szerelmet nem cserélek;

                                         Vagy LILIM, vagy – Senki sem.

                          A' pillantó szemek

                                 Ne kínozz LILLA! újabb ostromokkal;

                                 Ne hányd olly' hasgató pillantatokkal

                                                Felém villám szemed'.

                                 Az verte szívemet halálos sebbe;

                                 Ne szórj, ne szórj újabb dsidákat ebbe,

                                                Kíméld meg éltemet.

                                 Nem látod-é, nem-é, miként zsibongnak

                                 Az Ámorok, miként rajmódra dongnak

                                                Kökény szemed körűl?

                                 Ki kis nyilát belőle rám ereszti,

                                 Ki ellobbant szövétnekét gerjeszti,

                                                Ki vesztemen örül.

                                 Pillantatod' szárnyára egy felűle,

                                 Szívem' titkos várába bérepűle,

                                                És ott helyet fogott.

                                 Zászlót ütött reményem' fő tornyába;

                                 Mindent letiprott már parányi lába -

                                                Halld csak – mint tombol ott.

John Keats: A tenger, A Parthenon szobraira

                               A tenger

                                Morog a puszta part alatt, amint

                                erős dagállyal tölt be húszezer

                                barlangot, melyet éjjel visszanyer

                                Hekate s árnyas hangjuk zeng megint.

                                Gyakorta meg szelíd kedélye ring

                                s a csöpp kagyló is éppen ott hever,

                                ahol lehullott, mert hullám se ver

                                s lekötve most a menny viharja mind.

                                Ha szemgolyód a kínoktól sötét:

                                legelje hát a tenger távolát;

                                ha füled durva zajjal megtelik

                                s únja az élet súlyos dallamát:

                                egy vén barlang mellett merengj, amíg

                                meghallod majd a nimfák énekét.

                                                                                     Vas István ford.

                    A Parthenon szobraira

                                A lelkem fél; az elmúlás nehéz

                                hivatlan álomként zuhan le rám,

                                s az égi szenvedés vad hegyfokán

                                s mélyén is hallom: légy halálra kész -

                                mint egy beteg sas, mely az égre néz.

                                De mégis sírhatok, hogy nincs remény,

                                nem frissít szél, hogy addig éljek én,

                                míg rámtekint a nap s az éj enyész.

                                Az agy föleszmél, vak homálya száll,

                                s rá benn a szív vad háborgásba kap;

                                ez itt a fájdalom csodája már,

                                hogy összeforr: mit vén idő harap,

                                görög fenség – tajtékos tengerár,

                                a nagyság órjás árnya és a nap.

                                                                                Radnóti Miklós ford.

Paul Verlaine: Green, Csak menj tovább

                                   Green

                          Gyümölcsök és virág és ágak lombja: vedd el,

                          s vedd szívem is, amely csak tehozzád hajol.

                          Csak ezt hoztam: ne tépd össze fehér kezeddel,

                          s legyen szép szemeid öröme e csokor.

                          Siettem; elborít még a hajnali harmat,

                          mely a friss szélben a homlokomra fagyott.

                          Ha eléd borulok, drága pillanatoknak

                          álma feledteti, hogy mily fáradt vagyok.

                          Hadd hajtsam fejemet ifjú kis kebleidre,

                          még benne zengenek utolsó csókjaid;

                          engedd, jó vihara hadd csendesüljön így le,

                          s hogy még pihensz, veled aludjam egy kicsit.

                                                                                           Szabó Lőrinc ford.

                      Csak menj tovább

                          Csak menj tovább és ne emészd magad!

                          Az út jó, s egy a dolgod: hogy haladj

                          s vidd az egyetlen kincset, ami drága,

                          s puszta fegyvered a hadakozásra:

                          a lelki szegénységet s Istened.

                          És főként föl ne add szived reményét.

                          Mit számít egy kis szenvedés s sötétség?

                          Utad jó, s végén a halál fogad.

                          Igen, főként a reményt föl ne add,

                          hogy holtod öröm-ágyat vet neked.

                          Tedd jóvá magad, ahogy csak tudod.

                          Az élet rút, de mégis a hugod.

                          Menj fölfelé, egyszerűn, sőt dalolj hát,

                          s távol legyen tőled az az okosság,

                          mely sunyin megkisérti hitedet.

                          Menj, gyermek-egyszerűn, és megalázva

                          magad, mint bűnös, ki a bűnt utálja,

                          dalolj, sőt légy víg, nehogy utadon

                          álomba merítsen az unalom,

                          mit az ellenség küldhet ellened.

                          Nevess a vén Csábítón s vén Cselén,

                          mert a Béke vár a hegy tetején

                          harsonás, diadalmi ragyogásban.

                          Fuss a fehér-fekete éjszakában.

                          Már kiterjeszti a fejed felett

                          győztes szárnyát az Őrangyal vidáman.

                                                                                   Rónay György ford.

Szergej Jeszenyin: Kékség

                                                       Kékség

                                 A völgyek öblei csípős hidegtől kékek,

                                 földön a patkó cseng, mint az üveg.

                                 A sápadó füvű, messzibe nyúló rétek

                                 lefoszló fákról rézpénzt gyűjtenek.

                                 Tarlott lapályra nyers köd csügg le mélyen,

                                 borzas mohot borzongat, kékre fest,

                                 s a folyó hűvös, tejfehér vizében

                                 locsogva mossa kék lábát az est.

                                 A fonnyadó reményt az ősz pirosra marja,

                                 lovam lépte, mint csöndes sors, szelíd.

                                 El-elkapja sötétlő bársonyajka

                                 hullámzó köpenyem lecsüngő széleit.

                                 Békébe, harcba-e? Indulok messze tájra,

                                 nyomok csábítanak láthatatlanul.

                                 Elfut a nap, villog arany bokája,

                                 s munkánk az évek kosarába hull.

                                 Futóhomokról, megkopasztott dombról

                                 permeteg rozsda ontja vörösét.

                                 Pásztorkürtöt hajlít a sárga holdból,

                                 s mint riadt csóka, rebben a sötét.

                                 Tejszínű köd dajkálgat kis tanyákat,

                                 elült a szél, halk zsongás andalít.

                                 Oroszföld alszik, rajta derűs bánat,

                                 s őszi hegyekre fonja karjait.

                                 Nem messze hajlék, csábít éji szállás.

                                 A kiskert bágyadt kaporszagot ont,

                                 szürkén hullámlik a káposztaágyás,

                                 olvadt vajat csöpögtet rá a hold;

                                 előre érzi jó kenyér puháját,

                                 s uborkát herseget az éhes képzelet.

                                 Ott fenn az ég megnyitja tág karámját,

                                 s kivezet száron egy makrancos felleget.

                                 Útszéli hajlék! Sok borongó árnyad

                                 s csöndes derűd rég ismerős nekem.

                                 Az asszony alszik, és a szalmaágyat

                                 laposra döngöli az özvegy szerelem.

                                 Virrad. Az árnyak lassan szétomolnak,

                                 barna homályban áll még az ikon.

                                 S az eső hajnali imát dobolgat

                                 a szürkülő, homályos ablakon.

                                 Poroszkálok megint kékbenyúló mezőkön.

                                 Rézarcú nap villan a pocsolyán.

                                 Szívemben más bú-öröm kincsét őrzöm,

                                 új beszédet tanulgat már a szám.

                                 Fagyott tó lett szememnek enyhe kékje,

                                 lovam nem űzi gyeplőszár-szeszély.

                                 Belemarkol egy halom rőt levélbe,

                                 s utánam vágja a garázda szél.

                                                                                              Rab Zsuzsa ford.

József Attila: [Ime, hát megleltem hazámat...], [Talán eltűnök hirtelen...]

                                      [Ime, hát megleltem hazámat...]

                                         Ime, hát megleltem hazámat,

                                         a földet, ahol nevemet

                                         hibátlanul írják fölébem,

                                         ha eltemet, ki eltemet.

                                         E föld befogad, mint a persely.

                                         Mert nem kell (mily sajnálatos!)

                                         a háborúból visszamaradt

                                         húszfilléres, a vashatos.

                                         Sem a vasgyűrű, melybe vésve

                                         a szép szó áll, hogy új világ,

                                         jog, föld. - Törvényünk háborús még

                                         s szebbek az aranykarikák.

                                         Egyedül voltam én sokáig.

                                         Majd eljöttek hozzám sokan.

                                         Magad vagy, mondták: bár velük

                                         voltam volna én boldogan.

                                         Így éltem s voltam én hiába,

                                         megállapíthatom magam.

                                         Bolondot játszottak velem

                                         s már halálom is hasztalan.

                                         Mióta éltem, forgószélben

                                         próbáltam állni helyemen.

                                         Nagy nevetség, hogy nem vétettem

                                         többet, mint vétettek nekem.

                                         Szép a tavasz és szép a nyár is,

                                         de szebb az ősz s legszebb a tél,

                                         annak, ki tűzhelyet, családot

                                         már végképp másoknak remél.

                                      [ Talán eltűnök hirtelen... ]

                                         Talán eltűnök hirtelen,

                                         akár az erdőben a vadnyom.

                                         Elpazaroltam mindenem,

                                         amiről számot kéne adnom.

                                         Már bimbós gyermek-testemet

                                         szem-maró füstön szárítottam.

                                         Bánat szedi szét eszemet,

                                         ha megtudom, mire jutottam.

                                         Korán vájta belém fogát

                                         a vágy, mely idegenbe tévedt.

                                         Most rezge megbánás fog át;

                                         várhattam volna még tíz évet.

                                         Dacból se fogtam föl soha

                                         értelmét az anyai szónak.

                                         Majd árva lettem, mostoha

                                         s kiröhögtem az oktatómat.

                                         Ifjúságom, e zöld vadont

                                         szabadnak hittem és öröknek

                                         és most könnyezve hallgatom,

                                         a száraz ágak hogy zörögnek.