Szergej Jeszenyin: Kékség

                                                       Kékség

                                 A völgyek öblei csípős hidegtől kékek,

                                 földön a patkó cseng, mint az üveg.

                                 A sápadó füvű, messzibe nyúló rétek

                                 lefoszló fákról rézpénzt gyűjtenek.

                                 Tarlott lapályra nyers köd csügg le mélyen,

                                 borzas mohot borzongat, kékre fest,

                                 s a folyó hűvös, tejfehér vizében

                                 locsogva mossa kék lábát az est.

                                 A fonnyadó reményt az ősz pirosra marja,

                                 lovam lépte, mint csöndes sors, szelíd.

                                 El-elkapja sötétlő bársonyajka

                                 hullámzó köpenyem lecsüngő széleit.

                                 Békébe, harcba-e? Indulok messze tájra,

                                 nyomok csábítanak láthatatlanul.

                                 Elfut a nap, villog arany bokája,

                                 s munkánk az évek kosarába hull.

                                 Futóhomokról, megkopasztott dombról

                                 permeteg rozsda ontja vörösét.

                                 Pásztorkürtöt hajlít a sárga holdból,

                                 s mint riadt csóka, rebben a sötét.

                                 Tejszínű köd dajkálgat kis tanyákat,

                                 elült a szél, halk zsongás andalít.

                                 Oroszföld alszik, rajta derűs bánat,

                                 s őszi hegyekre fonja karjait.

                                 Nem messze hajlék, csábít éji szállás.

                                 A kiskert bágyadt kaporszagot ont,

                                 szürkén hullámlik a káposztaágyás,

                                 olvadt vajat csöpögtet rá a hold;

                                 előre érzi jó kenyér puháját,

                                 s uborkát herseget az éhes képzelet.

                                 Ott fenn az ég megnyitja tág karámját,

                                 s kivezet száron egy makrancos felleget.

                                 Útszéli hajlék! Sok borongó árnyad

                                 s csöndes derűd rég ismerős nekem.

                                 Az asszony alszik, és a szalmaágyat

                                 laposra döngöli az özvegy szerelem.

                                 Virrad. Az árnyak lassan szétomolnak,

                                 barna homályban áll még az ikon.

                                 S az eső hajnali imát dobolgat

                                 a szürkülő, homályos ablakon.

                                 Poroszkálok megint kékbenyúló mezőkön.

                                 Rézarcú nap villan a pocsolyán.

                                 Szívemben más bú-öröm kincsét őrzöm,

                                 új beszédet tanulgat már a szám.

                                 Fagyott tó lett szememnek enyhe kékje,

                                 lovam nem űzi gyeplőszár-szeszély.

                                 Belemarkol egy halom rőt levélbe,

                                 s utánam vágja a garázda szél.

                                                                                              Rab Zsuzsa ford.