Te
dalold el
Te dalold el a dalt, ami hajdan
zokogott az anyánk ajakán.
Kisegíthet a búból e dallam,
s veled dúdolni bírom talán.
Hiszen ismerem, nékem is drága,
vele nyugtalanítsd szivemet.
A te hangod az elhagyott házba,
mint egy álomba, visszavezet.
No, dalolj, s én a pillám lehúnyva
megint érzem a múltak ízét,
s megigézve majd fölmerül újra
a homályból a hű anyakép.
Nekem vígasz e dal, ha te mondod,
s tudom, nem csupán én szeretek
pici kertkaput s berkenyelombot,
ha az pírral a földre pereg.
No, dalolj, legyen újra világos
feledékenyen árva fejem,
hiszen jó, ha anyámra s az álmos
szemü tyúkokra emlékezem.
Én a sírig imádom a nyírfa
patyolat-derekát s a haját,
ha a hajnali harmatot sírva
a ködökbe csavarja magát.
Ma a szivemnek szűnik a kínja,
ma a bor meg e dal ad erőt -
te vagy nékem az otthoni nyírfa,
aki bókol az ablak előtt.
Nagy László ford.
Ablakomban
szél sír
Ablakomban szél sír, hold ragyog
fehéren,
ezüstfényű nyárfa hajbókol a
szélben.
Harmonika zendül, sírdogál
magányról,
oly közel szivemhez, s mégis olyan
távol.
Sír-nevet a dallam, nincs az éjben
társa.
Merre-hol talállak, zsengetörzsü
hársfa?
Valamikor én is, vigalmas vasárnap,
harmonikán húztam dalt egy szép
leánynak.
Immár senki-semmi lettem a szemében,
más dalára sírok-nevetek az éjben.
Rab Zsuzsa ford.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése