Az én meghitt álmom
E furcsa álom gyakran s mélyen talál
sziven
egy ismeretlen nőről, kit szeretek, s
szeret,
s kit ízig ugyanegynek sohasem
ismerek,
és soha csupa másnak, s szeret s
megért hiven.
Óh, ő megért hiven s csak ő látja,
igen,
hogy átlátszó szivemben zord talány
nem mered,
ó jaj, csak ő, s könnyétől, mely
lassan megered,
izzadt és halvány orcám megfrissül
szeliden.
Óh, barna? szőke? vagy vörös tán?
- nem tudom,
s neve? - emlékszem erre, zengő és
lágy nagyon,
mint bús kedveseké, kiket száműz az
Élet;
nézése úgy borong, mint szobrok hűs
szeme,
s bús hangja mintha halkan, távolból
zengene,
mint lágy esők reszketése, mik már
hallgatni tértek.
Tóth Árpád ford.
A
naiv fiúk
A magas sarkok és a hosszu
szoknyaaljak
csatájában, az út s a szél szerint,
bizony
néha a boka is előtűnt – óh,
nagyon
ritkán! - de már ez is öröme volt a
napnak.
Máskor meg szépeink fehér nyakát a
zöld
homályban szúnyogok fulánkja
simogatta,
s villant ilyenkor a vakító váll,
riadva,
s gyerekszemünk csak úgy habzsolta a
gyönyört.
S leszállt az est, az ősz, sejtelmes
esti óra:
karunkon csüggtek a szép hölgyek
álmatag,
s oly izgató szavak hagyták el
ajkukat,
hogy lelkünk remegő csodálkozás
azóta.
Szabó Lőrinc ford.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése