Juhász Gyula: Milyen volt...

                                                 Milyen volt...

                                     Milyen volt szőkesége, nem tudom már,

                                     De azt tudom, hogy szőkék a mezők,

                                     Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár,

                                     S e szőkeségben újra érzem őt.

                                     Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,

                                     De ha kinyílnak ősszel az egek,

                                     A szeptemberi bágyadt búcsuzónál

                                     Szeme szinére visszarévedek.

                                     Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,

                                     De tavaszodván, ha sóhajt a rét,

                                     Úgy érzem, Anna meleg szava szól át

                                     Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

Juhász Gyula: Anna örök

                                              Anna örök

                                    Az évek jöttek,mentek,elmaradtál

                                    Emlékeimből lassan, elfakult

                                    Arcképed a szivemben, elmosódott

                                    A vállaidnak íve, elsuhant

                                    A hangod, és én nem mentem utánad

                                    Az élet egyre mélyebb erdejében.

                                    Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,

                                    Ma már nem reszketek tekintetedre,

                                    Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,

                                    Hogy ifjuság bolondság, ó, de mégis,

                                    Ne hidd, szivem, hogy ez hiába volt,

                                    És hogy egészen elmúlt, ó, ne hidd!

                                    Mert benne élsz te minden félrecsúszott

                                    Nyakkendőmben és elvétett szavamban

                                    És minden eltévesztett köszönésben

                                    És minden összetépett levelemben

                                    És egész elhibázott életemben

                                    Élsz és uralkodol örökkön, Anna.

Gérard De Nerval: Fantaisie (Ábrándozás)

                                                      Ábrándozás

                                     Egy dal zsong bennem s nékem többet ér,

                                     akár egész Mozart, Rossini, Weber,

                                     vágyódó, vén ütem, borongva lépdel

                                     s titkos varázsa már csak bennem él.

                                     Ha hallom, lelkem ifjul kétszáz évet,

                                     a trónon Tizenharmadik Lajos,

                                     lankás vidék... az alkony épp megérett,

                                     a domb arany, az ég aranyhabos,

                                     s kővel szegett, nagy téglakastélyt látok,

                                     lábát folyócska mossa álmatag,

                                     körül hatalmas park, húnyó virágok,

                                     s a színes ablakok piroslanak.

                                     S egy ablakban fönn épp egy dáma lebben,

                                     sötét szem, szőke haj lobog felém...

                                     talán egy másik, régvolt életemben

                                     már láttam egyszer – s most emlékszem én!

                                                                                                   Radnóti Miklós ford.

Victor Hugo: La nuit! la nuit! la nuit! (Az éj, az éj, az éj)

                                              Az éj, az éj, az éj

                                 Az éj, az éj, az éj s az éjbe-mélybe halva

                                 Kezdődik csöndesen az óceán siralma,

                                 Matróz hajóra kap.

                                 Az ember felzokog, azt mondja „miserére”

                                 S az ég, a lég zokog, felel a bús zenére

                                 És sír, zokog a hab.

                                 Sóhajt a sziklagát, mit majd eltorlaszolnak

                                 Csalánok, giz-gazok. Most kelnek ki a holtak

                                 S hallják a síri neszt.

                                 A fertelmes bürök borzong az éji szóra,

                                 Titokzatos szárán kinyíl a mandragóra.

                                 S búsan beszélni kezd.

                                 Mért reszket a szeder? És mért rí olyan árván,

                                 A barlang fája is? Miért könnyez a márvány

                                 Az éjbe mindenütt?

                                 Mindegyikük talán egy bűnös, ősi Káin

                                 S jaj, a fényt keresik ítélet éjszakáin,

                                 Könnyük van s nincs szemük.

                                 Nyöszörög a hajó, mint az, aki leroskad,

                                 Kéménye nyikorog s fehér és viharos hab

                                 Csap rá, gyönggyel tele,

                                 Az árba rák uszik, s tüskés-hal, nagy uszonnyal

                                 És lüktet vemhesen, szörnyekkel és iszonnyal,

                                 A víz vad élete.

                                 A mély bozót kiált. S az orkánba kinyílva

                                 Férgektől rágottan üvölt az éjbe Scylla,

                                 Hollócsapat riog.

                                 S a fergetegbe zaj és tompa jaj döcög föl

                                 A lánccsörömpölő és nyirkos tömlöcökből,

                                 Ordítnak a sírok.

                                 Ki jár a partokon, ki álmodik e titkos

                                 Órán, mikor a rém kisért s az éji gyilkos

                                 Sunyítva útra kél?

                                 S miért bőg az erdő, e roppant székesegyház,

                                 Miért jajong-hörög, míg lengő kötelet ráz

                                 S halálra kong a szél?

                                 Szájak susognak most s füled bal muzsikát hall

                                 És látod az úton, bozontos lombon által,

                                 Temetés megy alant,

                                 Bömböl a szélvihar, ahogy kifér a torkán

                                 Sápadt sírkerteken sötétedik az orkán.

                                 Ó mondd, kié e hang?

                                 Mi e roppant zsoltár és éneke a földnek,

                                 Mit az ég is dalol és senki meg nem ölhet,

                                 Nem fojt el semmise?

                                 A büszke hullám is csak ezt dübörgi karba,

                                 A víz, a nád, a fű ezt zengi fölzavarva,

                                 Mi e bús gyászmise?

                                 Ó Elmulás, hallom ijesztő orgonádat,

                                 Min az egész világ minden lármája áthat,

                                 S zátonyzúgás követ.

                                 A billentyüknél a Halál ül, odabujva

                                 S feketét és fehért érint olykor az ujja:

                                 Koporsód, sirköved.

                                                                                         Kosztolányi Dezső ford.

Sappho után

                               Sappho után

                                     Boldog ember, mint Uranos lakói,

                                     A ki vígan ül, kegyes, ellenedben,

                                     S andalog kellő szavad édes hangján,

                                         S gyönge mosolygást

                                     Ajkadon látván szeliden lebegni,

                                     Melyre megdöbben kebelemben a szív,

                                     Mert jelenléted leborít azonnal,

                                         És oda lészek.

                                     Nyelvem eltompúl ajakim között, s gyors

                                     Égi tűz ömlik tetemimre végig.

                                     Zúg fülem, s bágyadt szemeim borúlnak

                                         Éji homályba.

                                     Arcomon végig hideg izzadás foly,

                                     Reszketek, fúlok, s halavány virágként

                                     Hervadó színnel rogyok a Halálnak

                                         Karjai közzé.

                                                                                             Kölcsey Ferenc ford.

William Blake: The Tiger (A tigris)

                                                     A tigris

                                           Tigris! Tigris! éjszakánk

                                           erdejében sárga láng,

                                           mely örök kéz szabta rád

                                           rettentő szimetriád?

                                           Milyen katlan, mily egek

                                           mélyén gyúlt ki a szemed?

                                           Szárnyra mily harc hőse kelt,

                                           aki e tűzhöz nyúlni mert?

                                           Milyen váll és mily müvész

                                           fonta szíved izmait? És

                                           mikor elsőt vert szived,

                                           milyen kar s láb bírt veled?

                                           Milyen pőröly? Mily vasak?

                                           Mily kohóban forrt agyad?

                                           Mily üllőre mily marok

                                           törte gyilkos terrorod?

                                           S amikor befejezett,

                                           mosolygott rád a mestered?

                                           Te voltál, amire várt?

                                           Aki a Bárányt, az csinált?

                                           Tigris! Tigris! Éjszakánk

                                           erdejében sárga láng,

                                           mely örök kéz szabta rád

                                           rettentő szimetriád?

                                                                                       Szabó Lőrinc ford.

Giacomo Leopardi: Il passero solitario (A remete rigó)

                   
                                           A remete rigó

                                 A hajdani toronynak homlokáról,

                                 Remete rigó végig a mezőkön,

                                 Míg él a nap, dalod szállongva zenged

                                 S a tiszta ének elbolyong a völgyön.

                                 Körül a kikeletnek

                                 Csilláma rezg az ujjongó mezőkön,

                                 S láttára szívem szeliden fölenged.

                                 Hallom: nyájak bégetnek, bőg a csorda.

                                 A többi víg madár a szabad égen

                                 Versengve játszik százfelé kerengve,

                                 Zsenge tavaszuk ünnepének élvén.

                                 Te nézed őket messziről merengve:

                                 Neked nem kell a játék,

                                 Hátat fordítasz társnak és derűnek,

                                 Dalolsz és tovatünnek

                                 Melletted évnek s életnek virága.

                                 Ó jaj, de összevágnak

                                 Szokásaink! A mosoly és enyelgés,

                                 A zsenge évszak édes házanépe

                                 S te, szerelem, testvére ifjuságnak,

                                 (Keserű sóhaj, elnyűtt napjainkban!)

                                 Nem kellettek, nem is tudom, miért, sőt

                                 Tőletek menekűlök;

                                 Remeteként megűlök,

                                 Hazámban idegenként,

                                 Igy élem el tavaszát életemnek.

                                 E nap, mely most az éjszakának enged,

                                 Falunkban ünnep régi megszokásból.

                                 A tiszta estben hallom a harangot

                                 S acélcsöveknek távol dörrenését,

                                 Mely házról-házra mennydörgőn barangol.

                                 Ünneplő köntösében

                                 A helynek ifjusága

                                 Siet ki s az utcákon szerteszéled,

                                 Örül egymásnak s vígadoz szivében.

                                 Csak én járok magamban

                                 A távoli mezőknek e zugában.

                                 Minden gyönyörüséget

                                 Másszorra toltam. Szemeim elbolyongnak

                                 A csilla levegőben

                                 Távol hegyekre és a Napot nézik,

                                 Szelíd nappala fogytán

                                 Mint hull le, s mintha mondaná tünőben:

                                 A boldog fiatalság elenyészik.

                                 Te magányos madárka, hogyha eljő

                                 Életednek csillagok írta estje,

                                 Nem fog bántani bánat

                                 A multakért, hisz természet gyümölcse

                                 Kis szived minden vágya.

                                 De én, ha majd az aggkor

                                 Elátkozott küszöbjét

                                 Ki nem kerülhetem már,

                                 Ha szívhez szólni néma lesz szemem már,

                                 Üres a világ, s mit a holnap ígér,

                                 A máinál sötétebb szenvedések:

                                 Vajjon hogy nézem akkor

                                 Ez éveket, szegény magam s magányom!

                                 Haj, eljő majd a bánom,

                                 S vigasztalan bár, egyre visszanézek.

                                                                                                Sík Sándor ford.