Arthur Rimbaud: Ma boheme, Térzene

                                                   Ma boheme

                          Mentem, két öklöm ronggyá rohadt zsebemben.

                          A köpeny vállamon már eszmévé szakadt.

                          Szolgáltalak Múzsám, menvén az ég alatt,

                          s nem álmodott még hejh! szerelmet senki szebben!

                          Féltett nadrágomon nagy lyuk ékeskedett.

                          Kicsiny Hüvelyk Matyi, rímet pengetve léptem

                          s mélán. Szállásra a Nagy Medve várt az égen.

                          Csillaghad döngicsélt lágyan fejem felett.

                          Hallgattam züm-zümük s egy árok volt az ágyam

                          szeptember estjein s a homlokomra lágyan,

                          mint frissítő ital, estharmat csöppje hullt;

                          rímeltem s míg a fák között vad árny hajolt át,

                          térdemre dőltem és sebzett cipőm zsinórját

                          pengettem egyre csak, mint lanton méla húrt!

                                                                                          Radnóti Miklós ford.





                                                    Térzene

                            A térre, mely fakó pázsit-lapokra metszve,

                            korrekt virágzatú, szabatos bokru park,

                            az asztmás burzsoá, kit kánikula hajt,

                            felhordja tökfejét minden csütörtök este.

                            Katonabanda áll a bokrok közepett,

                            csákója ring, ha dől a valcer a fagottból

                            elöl, körül néhány piperkőc feszeleg -

                            a közjegyző betűs fityegőire gondol.

                            Gixert vadásznak a csiptetős rentier-k,

                            dagadt direktorok cipelnek lomha donnát,

                            köröttük tarka nők, ügybuzgó vezetők,

                            reklámos fodrukat suhogva-lengve vonják.

                            Pár nyugdíjas szatócs a fűzöld padokon,

                            míg gombos botja lenn turkál a gyér homokba,

                            egy szerződést vitat, átszámít, összevon,

                            és irtó komolyan taksálja: „Egybefogva...”

                            Amott egy bugris ül, flamandi potrohán

                            feszül a cifra gomb, nagy combja reng a lócán,

                            pipáján édeleg – no persze szűzdohány!

                            Átszúr a kupakon a vastagabb bagó-szál.

                            A gyep szegélyein vigyori lebzselők.

                            A trombitás zene hő vágyakat mereszt fel

                            a szivaros baka szivén – egy csecsemőt

                            ajnároz szorgosan, a pesztrát főzi ezzel.

                            -És itt kujtorgok én, rendetlen, nyűtt diák,

                            mert a zöld gesztenyék közt kószál pár kamaszlány.

                            Már tudnak rólam, és a szemük sugarát

                            egy kandi és kacér mosoly röpíti hozzám.

                            Egy szót se szólok én, de szemem átmered:

                            nyakuk fehér husán bolondos tincsek állnak,

                            törékeny derekuk csipkék között remeg,

                            a hátuk isteni, s hajlása lágy a vállnak.

                            S lent, lejjebb – vizslatom a formás félcipőt,

                            képzelgek testükön, a kéj szép láza persen.

                            Sugdosnak s remekül mulatnak rajtam ők,

                            míg vágyaim ajkukat cibálja-marja nyersen.

                                                                                         Kardos László ford.