2013. augusztus 20., kedd
Guillaume Apollinaire: Clotilde
Clotilde
A kökörcsin a harangláb
A kert mélyén felszökött
Mélabú alussza álmát
Szerelem s megvetés között
Árnyaink is ideérnek
Kiket szétszór majd az éj
A nap is melytől sötétek
Velük együtt kihúnyni tér
A források istennői
Gyűrűztetik fürtjüket
Menj azt a szép árnyat űzni
Kit nem akarnod nem lehet
Vas István ford.
2013. augusztus 17., szombat
Quintus H. Flaccus Horatius: Albius Tibullushoz (A szerelmi csalódásról)
Albius Tibullushoz (A szerelmi csalódásról)
Albius, ne ereszd búnak azért fejed,
mert gőgös Glycerád hűtelen elhagyott.
Bús dalt zengeni kár, hogy helyeden ma már
új, ifjabb szerető ragyog.
Így szenved lobogó-fürtü Lycoris is,
Cyrusért aki ég, s Cyrus a jéghideg
szépségű Pholoét üldözi; ám előbb
köt farkassal az őz frigyet,
mint gyengéd Pholoé véle, ki fajtalan!
Így játszik Venusunk; szívesen egybehoz
egymástól elütő párokat, érc-igát
rájuk téve kegyetlenül.
Lám én is, noha egy szebb szerelem hivott,
tűröm, hogy rabul ejt kőszivü Myrtala,
volt rabnő, szilajabb, mint a vad Adria,
mely mardossa Calábriát.
Bede Anna ford.
Francesco Petrarca: Io canterei d'amor si novamente (Szerelemről dalolnék oly merészen...)
Szerelemről dalolnék oly merészen...
Szerelemről dalolnék oly merészen,
hogy kőkemény kebléből százezernyi
sóhajtás szállna egy nap, s százezernyi
vágy gyúlna lángra megfagyott szívében,
s változni látnám pírban s hófehérben
arcát, szemét könnyezni s erre-arra vetni
búsulva, mintha szánakozna ennyi
hibája által ejtett szenvedésen,
s a tűzpiros rózsát az arc havában
megnyílni, és ama csodás fehéret
- márvánnyá dermeszt e Gorgó-igézet -,
s egész magát, így éltem e szakában
nem bánatot, de büszkeséget érzek,
hogy sorsom még későbbre őrizett meg.
Simon Gyula ford.
2012. február 14., kedd
Szergej Jeszenyin: Te dalold el, Ablakomban szél sír
Te
dalold el
Te dalold el a dalt, ami hajdan
zokogott az anyánk ajakán.
Kisegíthet a búból e dallam,
s veled dúdolni bírom talán.
Hiszen ismerem, nékem is drága,
vele nyugtalanítsd szivemet.
A te hangod az elhagyott házba,
mint egy álomba, visszavezet.
No, dalolj, s én a pillám lehúnyva
megint érzem a múltak ízét,
s megigézve majd fölmerül újra
a homályból a hű anyakép.
Nekem vígasz e dal, ha te mondod,
s tudom, nem csupán én szeretek
pici kertkaput s berkenyelombot,
ha az pírral a földre pereg.
No, dalolj, legyen újra világos
feledékenyen árva fejem,
hiszen jó, ha anyámra s az álmos
szemü tyúkokra emlékezem.
Én a sírig imádom a nyírfa
patyolat-derekát s a haját,
ha a hajnali harmatot sírva
a ködökbe csavarja magát.
Ma a szivemnek szűnik a kínja,
ma a bor meg e dal ad erőt -
te vagy nékem az otthoni nyírfa,
aki bókol az ablak előtt.
Nagy László ford.
Ablakomban
szél sír
Ablakomban szél sír, hold ragyog
fehéren,
ezüstfényű nyárfa hajbókol a
szélben.
Harmonika zendül, sírdogál
magányról,
oly közel szivemhez, s mégis olyan
távol.
Sír-nevet a dallam, nincs az éjben
társa.
Merre-hol talállak, zsengetörzsü
hársfa?
Valamikor én is, vigalmas vasárnap,
harmonikán húztam dalt egy szép
leánynak.
Immár senki-semmi lettem a szemében,
más dalára sírok-nevetek az éjben.
Rab Zsuzsa ford.
Csokonai Vitéz Mihály: A tihanyi ekhóhoz
A
tihanyi ekhóhoz
Ó, Tihannak ríjjadó leánya!
Szállj ki szent hegyed közűl.
Ím, kit a sors eddig annyit hánya,
Partod ellenébe űl.
Itt a halvány holdnak fényén
Jajgat és sír lepusztúltt reményén
Egy magános árva szív.
Egy magános árva szív.
Míg azok, kik bút, bajt nem
szenvednek
A bóldogság karjain,
Vígadoznak a kies Fürednek
Kútfején és partjain;
Addig én itt sírva sírok.
És te, Nimfa! Amit én nem bírok,
Verd ki zengő bérceden.
Verd ki zengő bérceden.
Zordon erdők, durva bércek, szirtok!
Harsogjatok jajjaim!
Tik talám több érezéssel bírtok,
Mintsem embertársaim,
Kik keblekből számkivetnek,
És magok közt csúfra emlegetnek
Egy szegény boldogtalant.
Egy szegény boldogtalant.
Akik hajdan jó barátim voltak,
Még felkőltek ellenem,
Űldözőim pártjához hajoltak:
Ó, miket kell éreznem,
Amidőn már ők is végre
Úgy rohannak rám, mint ellenségre,
Bár hozzájok hív valék.
Bár hozzájok hív valék.
Nincsen, aki lelkem vígasztalja,
Olly barátim nincsenek;
Vállat rándít, aki sorsom hallja;
Már elhagytak mindenek.
Nincsen szív az emberekbe:
Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe
Szívem bús panasszait.
Szívem bús panasszait.
Lilla is, ki bennem a reménynek
Még egy élesztője volt,
Jaj, Lillám is a tiran törvénynek
S a szokásnak meghódolt.
Hogy vagy most te, áldott lélek?
Én ugyan már elhagyatva élek
A tenger kínok között.
A tenger kínok között.
Ó, van-é még egy erémi szállás,
Régi barlang, szent fedél,
Mellyben egy bőlcs csendes nyugtot,
hálást
E setét hegyekben lél?
Hol csak egy kő lenne párna,
Hol sem ember, sem madár nem járna,
Melly megháborítana.
Melly megháborítana.
Abban, gondolom, hogy semmi jussal
Ellenkezni nem fogok,
Hogyha én egy megvetett virtussal
Itt egy kőben helyt fogok,
S e szigetnek egy szögében,
Mint egy Russzó Ermenonvillében,
Ember és polgár leszek.
Ember és polgár leszek.
Itt tanúlom rejtek érdememmel
Ébresztgetni lelkemet.
A természet majd az értelemmel
Bőlcsebbé tesz engemet.
Távol itt, egy más világban,
Egy nem esmért szent magánosságban
Könnyezem le napjaim.
Könnyezem le napjaim.
Itt halok meg. E setét erdőben
A szomszéd pór eltemet.
Majd talám a boldogabb időben
Fellelik sírhelyemet:
S amely fának sátorában
Áll egyűgyű sírhalmom magában,
Szent lesz tiszteltt hamvamért.
Szent lesz tiszteltt hamvamért.
2012. február 13., hétfő
Szergej Jeszenyin: Aranylik, őszül
Aranylik,
őszül
Aranylik, őszül már a nyíres,
hallgat
a levél-nyelven suttogó liget.
S a szomorúan messzehúzó darvak
nem intenek már vissza senkinek.
Mért intenének? Száz úton csatangol
az ember: megtér, s útrakél megint.
A kenderáztató az elmenőkre gondol,
sötét tükrébe széles hold tekint.
Állok magamban ősztarolta réten.
Elring a széllel a darucsapat.
Víg ifjúságom tájait idézem,
de nem sajnálom, ami ottmaradt.
Nem sajnálok sok szertegurult évet,
se lelkem habzó virágfürtjeit.
Kint őszi berkenyék máglyái égnek,
de fáradt lángjuk senkit sem hevít.
Lobog a bokrok piros bóbitája,
csak sárgulnak, de élnek a füvek.
Mint vetkező fa lombjait dobálja,
bágyadt szavakat ejtek-pergetek.
S ha szavaim az idő elsöpörte,
lom lesz belőlük, száraz garmada,
mondjátok így: elhallgatott örökre
az arany nyíres szép levél-szava.
Rab Zsuzsa ford.
Paul Verlaine: Az én meghitt álmom, A naiv fiúk
Az én meghitt álmom
E furcsa álom gyakran s mélyen talál
sziven
egy ismeretlen nőről, kit szeretek, s
szeret,
s kit ízig ugyanegynek sohasem
ismerek,
és soha csupa másnak, s szeret s
megért hiven.
Óh, ő megért hiven s csak ő látja,
igen,
hogy átlátszó szivemben zord talány
nem mered,
ó jaj, csak ő, s könnyétől, mely
lassan megered,
izzadt és halvány orcám megfrissül
szeliden.
Óh, barna? szőke? vagy vörös tán?
- nem tudom,
s neve? - emlékszem erre, zengő és
lágy nagyon,
mint bús kedveseké, kiket száműz az
Élet;
nézése úgy borong, mint szobrok hűs
szeme,
s bús hangja mintha halkan, távolból
zengene,
mint lágy esők reszketése, mik már
hallgatni tértek.
Tóth Árpád ford.
A
naiv fiúk
A magas sarkok és a hosszu
szoknyaaljak
csatájában, az út s a szél szerint,
bizony
néha a boka is előtűnt – óh,
nagyon
ritkán! - de már ez is öröme volt a
napnak.
Máskor meg szépeink fehér nyakát a
zöld
homályban szúnyogok fulánkja
simogatta,
s villant ilyenkor a vakító váll,
riadva,
s gyerekszemünk csak úgy habzsolta a
gyönyört.
S leszállt az est, az ősz, sejtelmes
esti óra:
karunkon csüggtek a szép hölgyek
álmatag,
s oly izgató szavak hagyták el
ajkukat,
hogy lelkünk remegő csodálkozás
azóta.
Szabó Lőrinc ford.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)






