Szergej Jeszenyin: Te dalold el, Ablakomban szél sír

                            Te dalold el

                                   Te dalold el a dalt, ami hajdan

                                   zokogott az anyánk ajakán.

                                   Kisegíthet a búból e dallam,

                                   s veled dúdolni bírom talán.

                                   Hiszen ismerem, nékem is drága,

                                   vele nyugtalanítsd szivemet.

                                   A te hangod az elhagyott házba,

                                   mint egy álomba, visszavezet.

                                   No, dalolj, s én a pillám lehúnyva

                                   megint érzem a múltak ízét,

                                   s megigézve majd fölmerül újra

                                   a homályból a hű anyakép.

                                   Nekem vígasz e dal, ha te mondod,

                                   s tudom, nem csupán én szeretek

                                   pici kertkaput s berkenyelombot,

                                   ha az pírral a földre pereg.

                                   No, dalolj, legyen újra világos

                                   feledékenyen árva fejem,

                                   hiszen jó, ha anyámra s az álmos

                                   szemü tyúkokra emlékezem.

                                   Én a sírig imádom a nyírfa

                                   patyolat-derekát s a haját,

                                   ha a hajnali harmatot sírva

                                   a ködökbe csavarja magát.

                                   Ma a szivemnek szűnik a kínja,

                                   ma a bor meg e dal ad erőt -

                                   te vagy nékem az otthoni nyírfa,

                                   aki bókol az ablak előtt.

                                                                                   Nagy László ford.

                        Ablakomban szél sír

                               Ablakomban szél sír, hold ragyog fehéren,

                               ezüstfényű nyárfa hajbókol a szélben.

                               Harmonika zendül, sírdogál magányról,

                               oly közel szivemhez, s mégis olyan távol.

                               Sír-nevet a dallam, nincs az éjben társa.

                               Merre-hol talállak, zsengetörzsü hársfa?

                               Valamikor én is, vigalmas vasárnap,

                               harmonikán húztam dalt egy szép leánynak.

                               Immár senki-semmi lettem a szemében,

                               más dalára sírok-nevetek az éjben.

                                                                                            Rab Zsuzsa ford.

Csokonai Vitéz Mihály: A tihanyi ekhóhoz

                      A tihanyi ekhóhoz

                                 Ó, Tihannak ríjjadó leánya!

                                     Szállj ki szent hegyed közűl.

                                 Ím, kit a sors eddig annyit hánya,

                                     Partod ellenébe űl.

                                 Itt a halvány holdnak fényén

                                 Jajgat és sír lepusztúltt reményén

                                     Egy magános árva szív.

                                     Egy magános árva szív.

                                 Míg azok, kik bút, bajt nem szenvednek

                                     A bóldogság karjain,

                                 Vígadoznak a kies Fürednek

                                     Kútfején és partjain;

                                 Addig én itt sírva sírok.

                                 És te, Nimfa! Amit én nem bírok,

                                     Verd ki zengő bérceden.

                                     Verd ki zengő bérceden.

                                 Zordon erdők, durva bércek, szirtok!

                                     Harsogjatok jajjaim!

                                 Tik talám több érezéssel bírtok,

                                     Mintsem embertársaim,

                                 Kik keblekből számkivetnek,

                                 És magok közt csúfra emlegetnek

                                     Egy szegény boldogtalant.

                                     Egy szegény boldogtalant.

                                 Akik hajdan jó barátim voltak,

                                     Még felkőltek ellenem,

                                 Űldözőim pártjához hajoltak:

                                     Ó, miket kell éreznem,

                                 Amidőn már ők is végre

                                 Úgy rohannak rám, mint ellenségre,

                                     Bár hozzájok hív valék.

                                     Bár hozzájok hív valék.

                                 Nincsen, aki lelkem vígasztalja,

                                     Olly barátim nincsenek;

                                 Vállat rándít, aki sorsom hallja;

                                     Már elhagytak mindenek.

                                 Nincsen szív az emberekbe:

                                 Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe

                                     Szívem bús panasszait.

                                     Szívem bús panasszait.

                                 Lilla is, ki bennem a reménynek

                                     Még egy élesztője volt,

                                 Jaj, Lillám is a tiran törvénynek

                                     S a szokásnak meghódolt.

                                 Hogy vagy most te, áldott lélek?

                                 Én ugyan már elhagyatva élek

                                     A tenger kínok között.

                                     A tenger kínok között.

                                 Ó, van-é még egy erémi szállás,

                                     Régi barlang, szent fedél,

                                 Mellyben egy bőlcs csendes nyugtot, hálást

                                     E setét hegyekben lél?

                                 Hol csak egy kő lenne párna,

                                 Hol sem ember, sem madár nem járna,

                                     Melly megháborítana.

                                     Melly megháborítana.

                                 Abban, gondolom, hogy semmi jussal

                                     Ellenkezni nem fogok,

                                 Hogyha én egy megvetett virtussal

                                     Itt egy kőben helyt fogok,

                                 S e szigetnek egy szögében,

                                 Mint egy Russzó Ermenonvillében,

                                     Ember és polgár leszek.

                                     Ember és polgár leszek.

                                 Itt tanúlom rejtek érdememmel

                                     Ébresztgetni lelkemet.

                                 A természet majd az értelemmel

                                     Bőlcsebbé tesz engemet.

                                 Távol itt, egy más világban,

                                 Egy nem esmért szent magánosságban

                                     Könnyezem le napjaim.

                                     Könnyezem le napjaim.

                                 Itt halok meg. E setét erdőben

                                     A szomszéd pór eltemet.

                                 Majd talám a boldogabb időben

                                     Fellelik sírhelyemet:

                                 S amely fának sátorában

                                 Áll egyűgyű sírhalmom magában,

                                     Szent lesz tiszteltt hamvamért.

                                     Szent lesz tiszteltt hamvamért.

Szergej Jeszenyin: Aranylik, őszül

                          Aranylik, őszül

                               Aranylik, őszül már a nyíres, hallgat

                               a levél-nyelven suttogó liget.

                               S a szomorúan messzehúzó darvak

                               nem intenek már vissza senkinek.

                               Mért intenének? Száz úton csatangol

                               az ember: megtér, s útrakél megint.

                               A kenderáztató az elmenőkre gondol,

                               sötét tükrébe széles hold tekint.

                               Állok magamban ősztarolta réten.

                               Elring a széllel a darucsapat.

                               Víg ifjúságom tájait idézem,

                               de nem sajnálom, ami ottmaradt.

                               Nem sajnálok sok szertegurult évet,

                               se lelkem habzó virágfürtjeit.

                               Kint őszi berkenyék máglyái égnek,

                               de fáradt lángjuk senkit sem hevít.

                               Lobog a bokrok piros bóbitája,

                               csak sárgulnak, de élnek a füvek.

                               Mint vetkező fa lombjait dobálja,

                               bágyadt szavakat ejtek-pergetek.

                               S ha szavaim az idő elsöpörte,

                               lom lesz belőlük, száraz garmada,

                               mondjátok így: elhallgatott örökre

                               az arany nyíres szép levél-szava.

                                                                                   Rab Zsuzsa ford.

Paul Verlaine: Az én meghitt álmom, A naiv fiúk

                        Az én meghitt álmom

                             E furcsa álom gyakran s mélyen talál sziven

                             egy ismeretlen nőről, kit szeretek, s szeret,

                             s kit ízig ugyanegynek sohasem ismerek,

                             és soha csupa másnak, s szeret s megért hiven.

                             Óh, ő megért hiven s csak ő látja, igen,

                             hogy átlátszó szivemben zord talány nem mered,

                             ó jaj, csak ő, s könnyétől, mely lassan megered,

                             izzadt és halvány orcám megfrissül szeliden.

                             Óh, barna? szőke? vagy vörös tán? - nem tudom,

                             s neve? - emlékszem erre, zengő és lágy nagyon,

                             mint bús kedveseké, kiket száműz az Élet;

                             nézése úgy borong, mint szobrok hűs szeme,

                             s bús hangja mintha halkan, távolból zengene,

                             mint lágy esők reszketése, mik már hallgatni tértek.

                                                                                                  Tóth Árpád ford.

                               A naiv fiúk

                             A magas sarkok és a hosszu szoknyaaljak

                             csatájában, az út s a szél szerint, bizony

                             néha a boka is előtűnt – óh, nagyon

                             ritkán! - de már ez is öröme volt a napnak.

                             Máskor meg szépeink fehér nyakát a zöld

                             homályban szúnyogok fulánkja simogatta,

                             s villant ilyenkor a vakító váll, riadva,

                             s gyerekszemünk csak úgy habzsolta a gyönyört.

                             S leszállt az est, az ősz, sejtelmes esti óra:

                             karunkon csüggtek a szép hölgyek álmatag,

                             s oly izgató szavak hagyták el ajkukat,

                             hogy lelkünk remegő csodálkozás azóta.

                                                                                             Szabó Lőrinc ford.

Arthur Rimbaud: A kis hamis, Szégyen

                                                    A kis hamis

                                 A barna bútorú ebédlő teli volt

                                 a firnisz és gyümölcs szagával, összeszedtem

                                 egy tányér nem tudom, miféle belga jót,

                                 békén elnyúltam egy öreg karszékbe, s ettem,

                                 s hallgattam derűsen: a toronyban ütött.

                                 Ekkor egy hirtelen roham, kinyílt a konyha,

                                 s már nem tudom, miért, a szolgáló bejött,

                                 pruszlikja nyitva volt, és félre állt a kontya.

                                 Jött, s a kisujja ott kapirgált tétován

                                 arca őszibarack, tej-vér-szín bársonyán,

                                 gyerekes fintor ült az ajka szögletében,

                                 Pár tányért kedvesen mellettem lerakott,

                                 s mint aki tudja, hogy dukál neki a csók,

                                 suttogva odaszólt: „Ni, itt bibis a képem...”

                                                                                         Kardos László ford.

                                   Szégyen

                                              Amíg penge nem hatol

                                              bele metszőn az agyába,

                                              e zsíros zöld, sárba, hol

                                              soha nem kel ifjú pára...

                                              (Orrát, ajkát, a fülét

                                              ah! jobb néki, ha levágja,

                                              s a hasát is! Ó, nagy ég!

                                              s utánuk hull a két lába!)

                                              De nem; valóban, amíg

                                              penge nem jár a fejében,

                                              ölébe nem csap kavics,

                                              láng nem marja a belét lenn,

                                              azt hiszem, az ostoba

                                              jószág, ez a kellemetlen

                                              fickó nem un meg soha

                                              pimaszkodni egy szemet sem,

                                              szirti macska, bűzgomoly

                                              füstöl tőle föl az égre!

                                              -Mégis, Uram, holtakor

                                              szálljon némi ima érte...

                                                                                  Rónay György ford.

Csokonai Vitéz Mihály: A' reményhez

                          A' reményhez

                                      FÖLDIEKKEL játszó

                                                 Égi tűnemény,

                                      Istenségnek látszó

                                                 Csalfa, vak Remény!

                                      Kit teremt magának

                                                 A' boldogtalan,

                                      'S mint Véd-Angyalának

                                                 Bókol úntalan. -

                                      Síma száddal mit kecsegtetsz?

                                                 M'ért nevetsz felém?

                                      Kétes kedvet m'ért csepegtetsz

                                                 Még most is belém?

                                      Csak maradj magadnak!

                                                 Bíztatóm valál;

                                      Hittem szép szavadnak:

                                                 Még is megcsalál.

                                      Kertem' nárczisokkal

                                                 Végig űltetéd;

                                      Csörgő patakokkal

                                                 Fáim' éltetéd;

                                      Rám ezer virággal

                                                 Szórtad a' Tavaszt,

                                      'S égi boldogsággal

                                                 Fűszerezted azt.

                                      Gondolatim minden Reggel

                                                 Mint a' fürge Méh,

                                      Repkedtek a' fris meleggel

                                                 Rózsáim felé.

                                      Egy híjját esmértem

                                                 Örömimnek még:

                                      LILLA' szívét kértem;

                                                 'S megadá az Ég.

                                      Jaj de friss rózsáim

                                                 Elhervadtanak;

                                      Forrásim, zőld fáim

                                                 Kiszáradtanak;

                                      Tavaszom, vígságom

                                                 Téli búra vált;

                                      Régi jó világom

                                                 Méltatlanra szállt.

                                      Óh! csak LILLÁT hagytad volna,

                                                 Csak magát nekem:

                                      Most panaszra nem hajolna

                                                 Gyászos énekem.

                                      Karja köztt a' búkat

                                                 Elfelejteném,

                                      'S a' gyöngy-koszorúkat

                                                 Nem irígyleném.

                                      Hagyj el, óh Reménység!

                                                 Hagyj el engemet;

                                      Mert ez a' keménység

                                                 Úgy is eltemet.

                                      Érzem: e' kétségbe'

                                                 Volt erőm elhágy,

                                      Fáradtt lelkem égbe,

                                                 Testem főldbe vágy.

                                      Nékem már a' rét hímetlen,

                                                 A' mező kisűltt,

                                      A' zengő liget kietlen,

                                                 A' Nap éjre dűlt. -

                                      Bájoló lágy trillák!

                                                 Tarka képzetek!

                                      Kedv! Remények! LILLÁK! -

                                                  Isten véletek!!!

Csokonai Vitéz Mihály: Az esküvés, A' pillantó szemek

                            Az esküvés

                                 Esküszön, szép LILLA! hidd el,

                                 Hogy mióta kellemiddel

                                         Megkötöztél engemet:

                                 Már azóta semmi Szűznek,

                                 Semmi Nyilnak, semmi Tűznek

                                         Nem nyitom meg szívemet.

                                 Esküszöm; 's e' szent Hitemnek,

                                 Mellyet adtam Édesemnek,

                                         Pontjait meg nem csalom.

                                 Kérlek is reménykedéssel,

                                 Hogy viszonti esküvéssel

                                         Kösd le szíved', Angyalom!

                                 Esküszöm hószín kezedre,

                                 Rózsa-szádra, tűz-szemedre,

                                         Hogy te lész' csak Kedvesem.

                                 Esküszöm, hogy míg csak élek,

                                 Más Szerelmet nem cserélek;

                                         Vagy LILIM, vagy – Senki sem.

                          A' pillantó szemek

                                 Ne kínozz LILLA! újabb ostromokkal;

                                 Ne hányd olly' hasgató pillantatokkal

                                                Felém villám szemed'.

                                 Az verte szívemet halálos sebbe;

                                 Ne szórj, ne szórj újabb dsidákat ebbe,

                                                Kíméld meg éltemet.

                                 Nem látod-é, nem-é, miként zsibongnak

                                 Az Ámorok, miként rajmódra dongnak

                                                Kökény szemed körűl?

                                 Ki kis nyilát belőle rám ereszti,

                                 Ki ellobbant szövétnekét gerjeszti,

                                                Ki vesztemen örül.

                                 Pillantatod' szárnyára egy felűle,

                                 Szívem' titkos várába bérepűle,

                                                És ott helyet fogott.

                                 Zászlót ütött reményem' fő tornyába;

                                 Mindent letiprott már parányi lába -

                                                Halld csak – mint tombol ott.