Gérard De Nerval: Fantaisie (Ábrándozás)

                                                      Ábrándozás

                                     Egy dal zsong bennem s nékem többet ér,

                                     akár egész Mozart, Rossini, Weber,

                                     vágyódó, vén ütem, borongva lépdel

                                     s titkos varázsa már csak bennem él.

                                     Ha hallom, lelkem ifjul kétszáz évet,

                                     a trónon Tizenharmadik Lajos,

                                     lankás vidék... az alkony épp megérett,

                                     a domb arany, az ég aranyhabos,

                                     s kővel szegett, nagy téglakastélyt látok,

                                     lábát folyócska mossa álmatag,

                                     körül hatalmas park, húnyó virágok,

                                     s a színes ablakok piroslanak.

                                     S egy ablakban fönn épp egy dáma lebben,

                                     sötét szem, szőke haj lobog felém...

                                     talán egy másik, régvolt életemben

                                     már láttam egyszer – s most emlékszem én!

                                                                                                   Radnóti Miklós ford.

Victor Hugo: La nuit! la nuit! la nuit! (Az éj, az éj, az éj)

                                              Az éj, az éj, az éj

                                 Az éj, az éj, az éj s az éjbe-mélybe halva

                                 Kezdődik csöndesen az óceán siralma,

                                 Matróz hajóra kap.

                                 Az ember felzokog, azt mondja „miserére”

                                 S az ég, a lég zokog, felel a bús zenére

                                 És sír, zokog a hab.

                                 Sóhajt a sziklagát, mit majd eltorlaszolnak

                                 Csalánok, giz-gazok. Most kelnek ki a holtak

                                 S hallják a síri neszt.

                                 A fertelmes bürök borzong az éji szóra,

                                 Titokzatos szárán kinyíl a mandragóra.

                                 S búsan beszélni kezd.

                                 Mért reszket a szeder? És mért rí olyan árván,

                                 A barlang fája is? Miért könnyez a márvány

                                 Az éjbe mindenütt?

                                 Mindegyikük talán egy bűnös, ősi Káin

                                 S jaj, a fényt keresik ítélet éjszakáin,

                                 Könnyük van s nincs szemük.

                                 Nyöszörög a hajó, mint az, aki leroskad,

                                 Kéménye nyikorog s fehér és viharos hab

                                 Csap rá, gyönggyel tele,

                                 Az árba rák uszik, s tüskés-hal, nagy uszonnyal

                                 És lüktet vemhesen, szörnyekkel és iszonnyal,

                                 A víz vad élete.

                                 A mély bozót kiált. S az orkánba kinyílva

                                 Férgektől rágottan üvölt az éjbe Scylla,

                                 Hollócsapat riog.

                                 S a fergetegbe zaj és tompa jaj döcög föl

                                 A lánccsörömpölő és nyirkos tömlöcökből,

                                 Ordítnak a sírok.

                                 Ki jár a partokon, ki álmodik e titkos

                                 Órán, mikor a rém kisért s az éji gyilkos

                                 Sunyítva útra kél?

                                 S miért bőg az erdő, e roppant székesegyház,

                                 Miért jajong-hörög, míg lengő kötelet ráz

                                 S halálra kong a szél?

                                 Szájak susognak most s füled bal muzsikát hall

                                 És látod az úton, bozontos lombon által,

                                 Temetés megy alant,

                                 Bömböl a szélvihar, ahogy kifér a torkán

                                 Sápadt sírkerteken sötétedik az orkán.

                                 Ó mondd, kié e hang?

                                 Mi e roppant zsoltár és éneke a földnek,

                                 Mit az ég is dalol és senki meg nem ölhet,

                                 Nem fojt el semmise?

                                 A büszke hullám is csak ezt dübörgi karba,

                                 A víz, a nád, a fű ezt zengi fölzavarva,

                                 Mi e bús gyászmise?

                                 Ó Elmulás, hallom ijesztő orgonádat,

                                 Min az egész világ minden lármája áthat,

                                 S zátonyzúgás követ.

                                 A billentyüknél a Halál ül, odabujva

                                 S feketét és fehért érint olykor az ujja:

                                 Koporsód, sirköved.

                                                                                         Kosztolányi Dezső ford.

Sappho után

                               Sappho után

                                     Boldog ember, mint Uranos lakói,

                                     A ki vígan ül, kegyes, ellenedben,

                                     S andalog kellő szavad édes hangján,

                                         S gyönge mosolygást

                                     Ajkadon látván szeliden lebegni,

                                     Melyre megdöbben kebelemben a szív,

                                     Mert jelenléted leborít azonnal,

                                         És oda lészek.

                                     Nyelvem eltompúl ajakim között, s gyors

                                     Égi tűz ömlik tetemimre végig.

                                     Zúg fülem, s bágyadt szemeim borúlnak

                                         Éji homályba.

                                     Arcomon végig hideg izzadás foly,

                                     Reszketek, fúlok, s halavány virágként

                                     Hervadó színnel rogyok a Halálnak

                                         Karjai közzé.

                                                                                             Kölcsey Ferenc ford.

William Blake: The Tiger (A tigris)

                                                     A tigris

                                           Tigris! Tigris! éjszakánk

                                           erdejében sárga láng,

                                           mely örök kéz szabta rád

                                           rettentő szimetriád?

                                           Milyen katlan, mily egek

                                           mélyén gyúlt ki a szemed?

                                           Szárnyra mily harc hőse kelt,

                                           aki e tűzhöz nyúlni mert?

                                           Milyen váll és mily müvész

                                           fonta szíved izmait? És

                                           mikor elsőt vert szived,

                                           milyen kar s láb bírt veled?

                                           Milyen pőröly? Mily vasak?

                                           Mily kohóban forrt agyad?

                                           Mily üllőre mily marok

                                           törte gyilkos terrorod?

                                           S amikor befejezett,

                                           mosolygott rád a mestered?

                                           Te voltál, amire várt?

                                           Aki a Bárányt, az csinált?

                                           Tigris! Tigris! Éjszakánk

                                           erdejében sárga láng,

                                           mely örök kéz szabta rád

                                           rettentő szimetriád?

                                                                                       Szabó Lőrinc ford.

Giacomo Leopardi: Il passero solitario (A remete rigó)

                   
                                           A remete rigó

                                 A hajdani toronynak homlokáról,

                                 Remete rigó végig a mezőkön,

                                 Míg él a nap, dalod szállongva zenged

                                 S a tiszta ének elbolyong a völgyön.

                                 Körül a kikeletnek

                                 Csilláma rezg az ujjongó mezőkön,

                                 S láttára szívem szeliden fölenged.

                                 Hallom: nyájak bégetnek, bőg a csorda.

                                 A többi víg madár a szabad égen

                                 Versengve játszik százfelé kerengve,

                                 Zsenge tavaszuk ünnepének élvén.

                                 Te nézed őket messziről merengve:

                                 Neked nem kell a játék,

                                 Hátat fordítasz társnak és derűnek,

                                 Dalolsz és tovatünnek

                                 Melletted évnek s életnek virága.

                                 Ó jaj, de összevágnak

                                 Szokásaink! A mosoly és enyelgés,

                                 A zsenge évszak édes házanépe

                                 S te, szerelem, testvére ifjuságnak,

                                 (Keserű sóhaj, elnyűtt napjainkban!)

                                 Nem kellettek, nem is tudom, miért, sőt

                                 Tőletek menekűlök;

                                 Remeteként megűlök,

                                 Hazámban idegenként,

                                 Igy élem el tavaszát életemnek.

                                 E nap, mely most az éjszakának enged,

                                 Falunkban ünnep régi megszokásból.

                                 A tiszta estben hallom a harangot

                                 S acélcsöveknek távol dörrenését,

                                 Mely házról-házra mennydörgőn barangol.

                                 Ünneplő köntösében

                                 A helynek ifjusága

                                 Siet ki s az utcákon szerteszéled,

                                 Örül egymásnak s vígadoz szivében.

                                 Csak én járok magamban

                                 A távoli mezőknek e zugában.

                                 Minden gyönyörüséget

                                 Másszorra toltam. Szemeim elbolyongnak

                                 A csilla levegőben

                                 Távol hegyekre és a Napot nézik,

                                 Szelíd nappala fogytán

                                 Mint hull le, s mintha mondaná tünőben:

                                 A boldog fiatalság elenyészik.

                                 Te magányos madárka, hogyha eljő

                                 Életednek csillagok írta estje,

                                 Nem fog bántani bánat

                                 A multakért, hisz természet gyümölcse

                                 Kis szived minden vágya.

                                 De én, ha majd az aggkor

                                 Elátkozott küszöbjét

                                 Ki nem kerülhetem már,

                                 Ha szívhez szólni néma lesz szemem már,

                                 Üres a világ, s mit a holnap ígér,

                                 A máinál sötétebb szenvedések:

                                 Vajjon hogy nézem akkor

                                 Ez éveket, szegény magam s magányom!

                                 Haj, eljő majd a bánom,

                                 S vigasztalan bár, egyre visszanézek.

                                                                                                Sík Sándor ford.

Guillaume Apollinaire: Les Colchiques (Kikericsek)

                                           Kikericsek

                      Most mérget hajt a rét s virágzik késő őszig

                      legelget a tehén

                      s lassan megmérgeződik

                      kikericsek virítnak kékek és lilák

                      álmos szemed olyan mint itt ez a virág

                      mint szirmuk fodra kéklő s kék akár ez ősz itt

                      s szemedtől életem lassan megmérgeződik

                      Egy falka kisdiák a rétre fut s rivall

                      lebernyegük röpül és zeng a harmonikadal

                      letépik a virágot mely anya s leány is

                      és színe mint szemhéjadé s oly félve rebben már is

                      mint rebben a virág ha szélben térdepel

                      A csordás csöndesen halk hangon énekel

                      míg bőg a sok tehén s elhagyja gőzölögve

                      e halni készülő nagy rétet mindörökre

                                                                                       Radnóti Miklós ford.

Francois Villon: Ballade des langues envieuses (Az irigy nyelvek balladája)

             Az irigy nyelvek balladája


            Végy arzénes savat, salétromot,
            S avas fattyút habos lúggal maratva;
            Hozzá olvadt ólombul egy csomót,
            Forró szurokkal, kénnel elhabarva,
            Zsidónő piszkát is hozzá vakarva;
            S vedd leprás ember lábmosó levét,
            Meg ócska bocskor átizzadt belét
            Áspis kigyó sürű vérébe mártva;
            Tégy hozzá róka-, farkas-, borz-epét
            - S az irigy nyelvet ebbe főzd puhára!

            Fogj egy halászni rest, fekete macskát,
            Vénet, fogatlant: szedd ki velejét;
            Vedd veszett kutya szájának a habját
            Meg kehes öszvér sárga köpetét,
            S ügyelve apró csipetekre tépd;
            Frissébe mindezt egy péppé zatyuljad
            Csatorna-lében, hol gyikok lapúlnak,
            Folyik mérges kigyó és béka nyála,
            Patkányok, s egyéb nemes vadak úsznak,
            - S az irigy nyelvet ebbe főzd puhára!

            Vedd élő vízisikló köldökét
            És rakd vigyázva gyilkos szublimátba;
            Holdtöltekor tégy hozzá régi vért,
            Mely megalvadt a borbélytálban állva,
            S egy részin barna, másutt hagymasárga;
            Végy szutykos teknőbül pelenka-lét;
            Gyüjts össze vedlő rossz sebet, fekélyt
            Egy szajha öblitő vizébe hányva
            (Nem járt lebujban az, ki meg nem ért)
            - S az irigy nyelvet ebbe főzd puhára!


            Ajánlás

            Jó Herceg, törd át mind e csemegét,
            Ha szitád, rostád, zsákod nem elég,
            Egy sárga ülepű gyatyán, vigyázva
            - De disznó-szarral ízesítsd elébb -
            - S az irigy nyelvet ebbe főzd puhára!




                                                                                   Mészöly Dezső ford.