Juhász Gyula: Tavaszi éj, Májusi óda

                                       Tavaszi éj

                                            Fekete fátylas ég alatt

                                            Mezők és tornyok alszanak.

                                            Alszik Milánó, Moszkva, mind,

                                            A vágyaink és bajaink.

                                            De lenn az áldott föld alatt

                                            A szent csírák nem alszanak.

                                            Az örök erjedő erők,

                                            Dúsan, vígan gerjednek ők.

                                            Szivek hamvából ég fele

                                            Nő, nő az Élet gyökere.

                                            Örök törvény parancsa szól,

                                            S egy éj során száz hant alól

                                            A sarj kikél, s minden felett

                                            Arany napunk is fölnevet!

                                            Májusi óda

                                             Ó, emberek, az élet oly rövid,

                                             Az útak végén az örök rög int.

                                             Jó volna egyszer, végre, tudni már,

                                             Hogy szomorú fejünkre itt mi vár?

                                             Isten nevében az ember felett

                                             Száz zsarnok ítélt és kevélykedett.

                                             Jó volna egyszer kipróbálni még

                                             Az Ember jussát, az Ember hitét!

                                             Harangok, ágyúk, szuronyok helyett

                                             Zengjen, ragyogjon már a szeretet!

                                             Határok helyett a határtalan

                                             Jóság, amelynek igazsága van!

                                             Kaszárnyát, börtönt lerombolva mind,

                                             Szárnyaljanak egekbe álmaink!

                                             Versnek, zenének szárnyán szálljanak

                                             Az Isten szabad sátora alatt.

                                             Vörös májusra vígan zöldelő

                                             Szabad májust hadd hozzon a jövő!

                                             Legyen majális minden napodon,

                                             Ó, Ember, hittel én ezt dalolom.

                                             Hittel, reménnyel május ünnepén,

                                             Ó, Ember, Testvér, be szeretlek én!

Juhász Gyula: Arad, A csillagok szerelme

                                               Arad

                                      Arad, örök magyar gyász szép arája,

                                      Feléd suhan ma sóhajunk, feléd,

                                      Ki élsz sötéten és némán az árva

                                      Maros mentén, mely zúg ma gyászzenét.

                                      A kincses Erdély öléről ered le,

                                      És erre tart e bánatos folyó,

                                      Mély morajában sír Erdély keserve,

                                      Mint tárogatón zengő bujdosó.

                                      Arad! Köszönt a csonka Magyarország,

                                      S tört lobogóját lengeti neked,

                                      Mely fátyolos, mint az októberest.

                                      De még lobog, és égi kezek óvják,

                                      Selymére örök, győztes glóriát von

                                      A Krisztus jobbján – ama tizenhárom!

                                       A csillagok szerelme

                                      A vágyak hervadt levele

                                      Tétova hull a földre le,

                                      Avarja sápad, egyre nő:

                                      Dérverte szemfedő.

                                      Csak hulljatok, ti levelek,

                                      Bús vágyaim, ti betegek.

                                      A fám azért az égre nő:

                                      Bár földje temető.

                                      Csak szálljatok, ti madarak,

                                      Örömök, messze ég alatt,

                                      A fám azért tavaszra lel,

                                      Ha egyszer kitelel!

                                      Csak hullj, levél, és szállj, madár.

                                      Csak tűnj tavasz, és múlj, te nyár.

                                      A csillagok, szűz csillagok

                                      Szerelme rám ragyog.

Juhász Gyula: Köszöntő, Szerény gőg

                                        Köszöntő

                                        Lassan búcsuzom a világtól.

                                        Öröm, vágy, élet tovapártol!

                                        A túlsó partra többet nézek,

                                        De még magasztal egy igézet.

                                        A szemeid hű, tiszta fénye

                                        Világol még rám bízva, félve.

                                        Szomorú szépséged varázsa

                                        Aranyat hint e hervadásra.

                                        Köszönöm e borús szerelmet,

                                        Hogy lelket ad nekem a lelked.

                                        Hogy búcsúzó tekintetemben

                                        Te tündökölsz, én drága szentem.

                                        Köszönöm, édes, hogy szerettél,

                                        Hogy holt szív hű özvegye lettél.

                                        Szerény gőg

                                        Alázatosan és búsan botorkál

                                        Szegény szolgád, ó, élet, útadon,

                                        De néha, néha énekelni próbál.

                                        A szavadat én hittel hallgatom,

                                        S a porban és a sárban is dalolva

                                        Megyek, megyek az országútakon.

                                        Hiszen halál vár rám, bús vándorodra,

                                        S a temetőkbe többször térek én,

                                        És örömestebb, mint a városokba.

                                        De olykor mégis, lelkem rejtekén

                                        Valami büszke sejtés bujtogat,

                                        Valami titkos és bízó remény.

                                        Tán egy dalom, szelíd, mély hódolat

                                        Előtted szépség, és előtted, élet,

                                        Túlzengi majd a Hindenburgokat,

                                        És mégis győzök én, ha már nem élek.