Vergilius
Ahogy, ha a kegyes hold hűen ontja
nyári fagyát a kiégett mezőkre,
folyó mormol, fehér fényben ragyogva,
s csillámlón fut két kurta partja közt le;
fülemüle szól lombban rejtőzködve,
s a derült tájat dala telezsongja,
a vándor hallja, a szerette szőke
fürtre gondol, s már nem fáj múltja gondja;
meddő kínjából
vak anya mered fel
egy sírról a csillámló égre, s abban
a szétfolyt fényben enyhet lel a lelke;
s közben nevet a hegy s a messzi tenger,
s sóhajt a nagy fák hűs fuvalma halkan:
isteni költő, ilyen vagy nekem te.
Rónay György ford.
Homérosz
A nappal s dús tavasszal szívem újra
hozzád tér s énekedhez visszapártol,
szent agg, kinek fején ragyogva lángol
az örök fiatalság koszorúja.
Mesélj, milyen Kalüpszó sziklazugja,
mesélj, a Nap leánya mint varázsol,
szólj Nauszikáról s a szép tengerárról,
hol király-apja köntösét szapulja.
Szólj... Ah, ne szólj! Szenny törvényszéke lett
kumai bírák
kezén a világ, hol
rongy a király, rútak az istenek:
s ha visszatérnél örökös hazádból,
én nem találnék új Glaukoszt neked,
s koldus-garast sem adna senki, Vándor.
Rónay György ford.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése