Esőszínű és vasszínű
Igy mondtad: halál, csend, egyedüllét;
mint szerelem, élet. Múló
képzeteink szavai.
És a szél minden reggel feltámad könnyedén,
és az esőszínű
és vasszínű idő
áthaladt a kövek fölött, s átkozott
fejünk fölött, kik fojtottan zsivajgunk.
Az igazság még messze van.
És mondd meg nekem, te keresztfán megtöretett
ember
és te, kinek kezére vastagon tapad a vér,
azoknak, kik kérdeznek, hogy feleljek majd?
Most, most, még mielőtt más csend
borul a szemekre, még mielőtt más szél
támad, és más rozsda virágzik.
Képes Géza ford.
Madrigál-féle
Nyugatra hajlik most a napraforgó,
tányérjából már a nap pusztulását
olvashatod, a nyári levegő mind
sűrűbb, lombot sodor a szél, a viskók
füstjét. Utolsó játéka az égnek:
a felhők szárazon tovarobognak,
s megzendül a villám. Mint évek óta,
kedves, a Navigli szűk gyűrűjében
a fák évszakváltása még megállít.
Mégis e nap a mi napunk maradt, és
mindig ugyanaz a nap fenn az égen, -
nyájas sugara szálán futja útját.
Nincs több emlékem, csak teher az emlék, -
az emlékezés rokon a halállal,
és végtelen az élet. Mindegyik napraforgó
a miénk. Egyikünk megáll örökre,
és te is velem, ha későre jár már.
Mi is, akár a gyerkőcök, felállunk
a hintára, úgy nézzük a csatorna
partján a vizet: ágakat először
zöldes tükrében, mely lassan sötétül.
A perc csöndjében közeledő ember
öklében már nem késpengét szorongat,
hanem geránium virágát.
Rába György ford.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése