Levél
Ó, ez az utcákba rekedt csönd,
ó, ez a gondatlanul suhanó szél, mely lent mocorog
halott levelek közt, vagy felszáll
az idegen zászló színeire...
Talán a szorongás késztet, hogy szóljak ma veled
a tegnapi napról, talán a tunyaság,
a mi leghitványabb nyavalyánk... A szívnek
rettenetes
tompa verése könyörületre szomjúhozik,
hiába: az élet már a vér játéka csupán,
hol a halál virágzik. Ó, én édes gazellám,
emlékedbe idézem a muskátlik tűzpiros foltját
a falon, mit kicsipkéztek a géppuska-golyók.
Ó, jaj, hogy a halál sem vigasztalja többé
az élőket, a halál azokért, akiket szeretünk.
Képes Géza ford.
Szarka nevet, feketén a
narancsfák fölött
Talán az élet igaz jele villan:
körülöttem gyermekek könnyed
fejmozdulatokkal körtáncot járnak:
elnyújtott hangon énekelve lejtenek a templom
mögött
végig a réten. Ó, este kegyelme, ennyire zöld
fű fölött életre gyulladt árnyak,
milyen szépek vagytok a hold tüzében!
Az emlékezet nem hagy hosszan aludni benneteket;
most, ébredjetek. Im, bugyborog a kút:
emelkedni kezd a tenger-ár. Eljött az óra,
nem az enyém, a tietek, kigyúlt, távoli árnyképek.
És te, déli szél, narancsvirágok illatával terhes,
taszítsd oda a holdat, hol meztelenül alusznak
a gyermekek, kergesd a csikó ló-nyomoktól
nedves mezőkre, nyisd meg a tengert,
emeld fel a felhőket a fák csúcsáról;
a kócsag már lépked a parton,
lassan fürkészve tüskék közt az iszapot,
és szarka nevet, feketén a narancsfák fölött.
Képes Géza ford.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése