A holdhoz
Óh, hold, szelíd
fény, esztendeje éppen,
hogy szorongó szívem e dombra űzött
csodálni téged; jól emlékezem még:
akkor is az erdő fölött lebegtél,
akárcsak ma; betöltve csupa fénnyel.
De könnybe lábadó pillám ködében
én csak reszketni láttam a te orcád
sugarát, - ily goromba volt az élet
hozzám, s ma is az, jobbra sohse fordul,
szerelmetes holdam. És mégis édes
emlékezni, és édes fölidézni
fájdalmam minden ízét. Óh, beh kedves
ifjúkorunkban, mikor a remény gyors,
ám lassú az emlékezet futása,
a tűnt időt még egyszer számba venni,
bár szomorú volt, s gyásza szíven üt még.
Rába György ford.
A végtelenség
Szivemhez nőtt e kicsi domb magánya
s a vadon sövény függönye előttem
körös-körül a messzi szemhatáron.
Itt ülök és merengésembe kondul
határtalan terek emberfölötti
csöndje a távolból, s képzeletem mély-
mély nyugalomra eszmél. Még a szív is
beleborzong. S ahogy hallom az ágak
között zörgő szelet, ehhez a hanghoz
hasonlítom
most a csönd végtelenjét,
s elémtárul az örökkévalóság,
a sok halott kor, s aztán ez a mái
és olyan lármás. De a mérhetetlen
elnyeli a gondolatom egészen,
s a hajótörés e tengerben édes.
Rába György ford.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése