A bárka
A tavaszi vihar összezilálta
a fűzfa-ernyőt,
az áprilisi forgatagban
belegabalyodott a kertbe
az aranygyapjú: halottaimat
rejti, kedves kutyáimat, öreg
cselédeimet – ó, azóta
(hogy szőke volt a fűz még, és parittyám
a fürtjeit szaggatta) mennyien
szálltak alá, élve, ama verembe.
A vihar nyilván összegyűjti őket
a hajdani fedél alá, de távol,
távolabb e villámszaggatta földtől
hol mész forr és vér az ember nyomában.
Gőzöl a konyhán a merőkanál
magába gyűjti visszfény-karikája
a csontos arcokat, hegyes pofákat,
s mélyén a magnólia óvja őket,
ha egy fuvallat hozzájuk sodorja.
A tavaszi vihar hű csaholása
rázza a bárkámat, ó elveszettek.
Lator László ford.
Az élet fájdalmát volt
látni módom
Az élet fájdalmát volt látni módom:
zúgó patak volt, mit eltorlaszoltak,
zsugorodása volt a sárga lombnak,
letaglózott ló volt, immár halódón.
Jót nem ismertem, a csodát kivéve,
amely az isteni Közönybe rést vág:
a délnek szobra volt az, mély aléltság
közepett, távoli felhő vagy messzi sólyom.
Kálnoky László ford.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése