Hányódván sorsomon, hol dalba kezdek...
Hányódván sorsomon, hol dalba kezdek,
hol rettegek, sírok, s rímekbe öntöm
búmat. Ámor minden pengéje gyötrőn
ezerszer átjárt szívemen sebez meg.
Tündöklő arca tán e húnyt szemeknek
felgyújtja régi fényét (ó jaj, önnön
magamról mit véljek), vagy mindörökkön
már hulló könnyek martaléka lesznek?
Mert hogy megtért az égi tartományba,
nem gondol többé könnyező szememre,
kinek csak Ő volt fényes napvilága.
Félelmeim közt, ádáz harcban egyre
így élek én most, volt magamnak árnya,
ki ködös úton tévelyeg remegve.
Takács Zsuzsanna ford.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése