Párizsi álom
Constatntin Guys-nek
1
A szörnyű táj, melyhez hasonlót
ember nem látott sohasem,
még reggel is, bár szertefoszlott,
üdíti a képzeletem.
Csoda az álom, érthetetlen!
Különös szeszély vezetett
és képemből számkivetettem
a rendezetlen növényzetet,
és, mint zsenimre büszke festő,
élveztem roppant vásznamon,
hogy a víz és érc s a nemes kő
úgy részegít s oly monoton.
Lépcsők és árkádok tolongó
bábele volt e palota,
matt vagy barna aranyban omló
zuhogók s medencék sora;
és szakadó nagy vízesések
kristályfüggönyként nehezen
csüngtek alá vakítva részeg
káprázatú érc-hegyeken.
Oszlopok állták körbe, nem fák,
a mélyen alvó tavakat
és vizükben gigászi nimfák
nézték magukat álmatag.
Nagy vizek nyúltak szerte, kéken,
zöld s rózsa partok közt, ezer
s ezer mérföldnyi messzeségben,
s a végtelenben vesztek el:
hallatlan drágakövek voltak
s bűvös hullámok: mind csupa
óriás jéglap, egybeolvadt
képek s tükrök káprázata!
Gondtalan és néma közönyben
bő-urnás égi Gangeszek
ürítették gyémántözönben
dús örvényükbe kincsüket,
s én, tündérálmok építésze,
drágakő-alaguton át
vezettem, szívem örömére,
egy megfékezett óceánt;
s minden, még a fekete szín is
villózva égett és hevűlt;
a vizek glóriája Írisz
fénykristályává merevűlt.
Egyébként semmi fény felülről,
se alkonyat, se csillagok:
az egész varázstáj belülről
egyéni tűzben ragyogott!
És (szörnyü újság: a szem ittas
s hang nincs egyetlen rezdület!)
e sok mozgó csoda felett az
öröklét csöndje lebegett.
2
Felnéztem... A fény még zsibongott...
S láttam, odúm mily nyomorúlt,
s éreztem, hogy az átkozott gond
tőre megint szivemre sújt;
síri szózatával az óra
brutálisan delet ütött,
s a fekete ég gomolyogva
szállt a dermedt világ fölött.
Szabó Lőrinc ford.
