Guillaume Apollinaire: A Mirabeau híd (Le pont Mirabeau)

                                      A Mirabeau híd

                                A Mirabeau híd alatt sodrásban a Szajna

                                              És szerelmeink

                                         Tévedése mért zaklat fel ma

                                Öröm volt mely hullámzón hullott a bajra

                                         Jöjj éj és az idő csengjen

                                         A nappal halogatást verjen

                                 Kéz a kézben fel-felrebbenve néztük egymást

                                                   Mindaddig amíg

                                              Karjaink hídja alatt a látványt

                                 Hullámok mosták s a fáradt nézést egymásra hányták

                                              Jöjj éj és az idő csengjen

                                              A nappal halogatást verjen

                                  A szerelem hullám mint lenn a hullámzó folyó

                                                   A szerelem lassú

                                              Örvény mint a lassú elfolyó

                                  Élet és a vak reménység mely partot mosó

                                              Jöjj éj és az idő csengjen

                                              A nappal halogatást verjen

                                  A napok napokra buknak – hetek hetekre

                                                   Nincs sem idő sem más

                                              Mely a szerelmet visszacsenje

                                  A Mirabeau híd alatt sodor a Szajna teste

                                              Jöjj éj és az idő csengjen

                                              A nappal halogatást verjen

                                                                                              Sánta Zsolt ford.

                        Az eredeti vers:

                           Le Pont Mirabeau - Guillaume Apollinaire



                                   Sous le pont Mirabeau coule la Seine
                                                 Et nos amours
                                             Faut-il qu'il m'en souvienne
                                   La joie venait toujours apres la peine

                                             Vienne la nuit sonne l'heure
                                             Les jours s'en vont je demeure

                                   Les mains dans les mains restons face a face
                                                 Tandis que sous
                                              Le pont de nos bras passe
                                   Des éternels regards l'onde si lasse

                                              Vienne la nuit sonne l'heure
                                              Les jours s'en vont je demeure

                                   L'amour s'en va comme cette eau courante
                                                  L'amour s'en va
                                              Comme la vie est lente
                                   Et comme l'Espérance est violente

                                              Vienne la nuit sonne l'heure
                                              Les jours s'en vont je demeure

                                   Passent les jours et passent les semaines
                                                Ni temps passé
                                             Ni les amours reviennent
                                   Sous le pont Mirabeau coule la Seine

                                              Vienne la nuit sonne l'heure
                                              Les jours s'en vont je demeure

Guillaume Apollinaire: A Mirabeau híd

                                              A Mirabeau híd

                                   A Mirabeau híd alatt fut a Szajna

                                                 S szerelmeink

                                             Emléke mért zavar ma

                                   Mi volt az öröm ráadás a jajra

                                             Jöjj el éj az óra verjen

                                             Száll az idő itthagy engem

                                   Kéz kézben nézz szemembe s közbe tudnám

                                                   Hogy karjaink

                                             Hídja alatt a hullám

                                   Fut az örök tekinteteket unván

                                             Jöjj el éj az óra verjen

                                             Száll az idő itthagy engem

                                   Mint ez a víz elfolyó messzeség lett

                                                 A szerelem

                                            Milyen lassú az élet

                                   S milyen erőszakosak a remények

                                             Jöjj el éj az óra verjen

                                             Száll az idő itthagy engem

                                   Jön napra nap új év fakul tavalyra

                                                 Nincs ami a

                                            Szerelmet visszacsalja

                                   A Mirabeau híd alatt fut a Szajna

                                             Jöjj el éj az óra verjen

                                             Száll az idő itthagy engem

                                                                                         Vas István ford.

Charles Baudelaire: Léthe (Le Léthé)

                               Léthe (Le Léthé)

                               Jöjj szívemre, ki kegyetlen, tompa,

                               Imádat tigrise, te hanyag szörny;

                               Rég vágyom, hogy reszkető kezem, könny

                               Nélkül vad sörényedet vakon dúlja.

                               Alsószoknyáid illat vigyázza,

                               Melybe fejem temetem oly fájón.

                               Mint hervadt virág, lehelem múlón

                               A halált volt szerelem langy ajkára.

                               Inkább alszom! semminthogy csak éljek!

                               Egy álomban is édes a halál.

                               Csókom hada testeden kincset talál,

                               Bőröd sima, szent, mint fénye a réznek.

                               Zokogásom elnyeli kavargó

                               Ágyad viharzó, konok mélysége;

                               Feledésbe merít csókjaid fénye,

                               Melyekből a Léthe folyik: aranyló.

                               Sorsom ezentúl a gyönyör árja,

                               S engedelmeskedek vakon neki;

                               Tanulékony mártír, ki eszét veszti,

                               Kinek bolond buzgósága a kínja.

                               Szívom csecsedből, míg gyűlölet tölt el,

                               Az enyhet és a mérgező bürköt,

                               Melleid árkában így látom a nőt,

                               Ki szív rabja sosem volt szerelemmel.

                                                                                           Sánta Zsolt ford.

                      Az eredeti vers:

                                                     Le Léthé

                                 

                               Viens sur mon coeur, âme cruelle et sourde,
                               Tigre adoré, monstre aux airs indolents ;
                               Je veux longtemps plonger mes doigts tremblants
                               Dans l'épaisseur de ta criniere lourde ;

                               Dans tes jupons remplis de ton parfum
                               Ensevelir ma tete endolorie,
                               Et respirer, comme une fleur flétrie,
                               Le doux relent de mon amour défunt.

                               Je veux dormir ! dormir plutôt que vivre !
                               Dans un sommeil aussi doux que la mort,
                               J'étalerai mes baisers sans remord
                               Sur ton beau corps poli comme le cuivre.

                               Pour engloutir mes sanglots apaisés
                               Rien ne me vaut l'abîme de ta couche ;
                               L'oubli puissant habite sur ta bouche,
                               Et le Léthé coule dans tes baisers.

                               A mon destin, désormais mon délice,
                               J'obéirai comme un prédestiné ;
                               Martyr docile, innocent condamné,
                               Dont la ferveur attise le supplice,

                               Je sucerai, pour noyer ma rancoeur,
                               Le népenthes et la bonne ciguë
                               Aux bouts charmants de cette gorge aiguë
                               Qui n'a jamais emprisonné de coeur.

                       

Charles Baudelaire: Léthe

                                           Léthe

                                Bújj szívemhez, kegyetlen, tompa lélek,

                                imádott tigris, hanyag fenevad;

                                szeretném belefúrni ujjamat

                                hajadba, úgy hív nehéz, vad sörényed;

                                beletemetni fájdalmas fejem

                                alsószoknyád izzó illatába;

                                s kilehelni, mint ősz hervadt virága,

                                mézes szagod, te halott szerelem.

                                Élni nem vágyom! csak aludni inkább!

                                Álmom, mint a halál, édes legyen,

                                s számmal önvád nélkül beteritem

                                szép tested, amely réznél simább, tisztább.

                                Hogy fojtott zokogásom belelöld,

                                nincs mélyebb ár, mint ágyad vak örvénye,

                                ajkad visz el a végső feledésbe

                                s csókjaidban a Léthe hömpölyög.

                                Balsorsomnak, mától a gyönyörömnek,

                                elrendelésként adom meg magam:

                                vétlen elitélt, mártír boldogan,

                                ki annál buzgóbb, minél meggyötörtebb,

                                így iszom, míg haragom ellobog,

                                bűvöletes, szökkenő kebeled két

                                bimbójából a bürköt és nepenthét,

                                bár az még szív börtöne sose volt.

                                                                                           Tornai József ford.