Charles Baudelaire: Léthe

                                           Léthe

                                Bújj szívemhez, kegyetlen, tompa lélek,

                                imádott tigris, hanyag fenevad;

                                szeretném belefúrni ujjamat

                                hajadba, úgy hív nehéz, vad sörényed;

                                beletemetni fájdalmas fejem

                                alsószoknyád izzó illatába;

                                s kilehelni, mint ősz hervadt virága,

                                mézes szagod, te halott szerelem.

                                Élni nem vágyom! csak aludni inkább!

                                Álmom, mint a halál, édes legyen,

                                s számmal önvád nélkül beteritem

                                szép tested, amely réznél simább, tisztább.

                                Hogy fojtott zokogásom belelöld,

                                nincs mélyebb ár, mint ágyad vak örvénye,

                                ajkad visz el a végső feledésbe

                                s csókjaidban a Léthe hömpölyög.

                                Balsorsomnak, mától a gyönyörömnek,

                                elrendelésként adom meg magam:

                                vétlen elitélt, mártír boldogan,

                                ki annál buzgóbb, minél meggyötörtebb,

                                így iszom, míg haragom ellobog,

                                bűvöletes, szökkenő kebeled két

                                bimbójából a bürköt és nepenthét,

                                bár az még szív börtöne sose volt.

                                                                                           Tornai József ford.