2011. augusztus 5., péntek

John Keats: Köd múltán





                                            Köd múltán


                                 Ha nem sír a köd már a sík körül,
                                 és eltűnik a tél haragja végül,
                                 jön egy nap Délről és a beteg égrül
                                 minden picinyke foltot letörül.
                                 A zord idő engesztelőn nevet,
                                 a május majd általveszi örökjét,
                                 s úgy legyezi pillánkat a hűvösség,
                                 mint rózsát az enyelgő permeteg.
                                 És álmok intenek – egy szebb valóság -
                                 érő gyümölcsök – bimbók, gyenge rózsák -
                                 egy alvó gyermek halk lehellete -
                                 a homokórán andalgó zene -
                                 Sappho bús bája – ábránd, béke, hála -
                                 ligeti csermely – s egy költő halála.


                                                                                           Kosztolányi Dezső ford.



Quintus H. Flaccus Horatius: A barátokhoz (Tanács az árnyak ellen)





                                              A barátokhoz

                                     ( Tanács az árnyak ellen )


                              Rettentő zivatar gyűlt össze az égen. Esővel
                                 s hóval zúdul reánk az ég.
                                    Harsog a thrák Aquilo

                              erdőn s tengeren át. Élvezzük csak ki e napnak
                                 percét, míg illik, cimborák,
                                    míg viruló az erőnk.

                              Szálljanak arcunkról az öregség árnyai messze!
                                 Hozz Torquatus consul alatt
                                    szűrt, velem egykoru bort.

                              Szó se legyen másról! Isten kegyesen lecsitítja
                                 tán majd e vészt. Hajadra tölts
                                    illatozó olajat;

                              itt az idő, hogy Cylléné lantjára figyeljünk,
                                 s terhes bajoktól szíveink
                                    felszabadítsa a dal.

                              Mint a nemes Chiron oktatta az ifju Achilleust:
                                 “Legyőzhetetlen földi lény!
                                    Vízi Thetis fia! Vár

                              Assaracusnak földje, melyet vékonyka Scamander
                                 hűs habja szel keresztül és
                                    gyors-iramú Simois.

                              Onnan megtérted fonalát elvágta a Párka,
                                 tengerszínű anyád se hoz
                                    vissza hazádba soha.

                              Ott enyhítsd minden bajodat dallal meg itallal,
                                 az aggodalmak és a gond
                                    kellemes írjaival.”


                                                                                                 Bede Anna ford.

Michelangelo Buonarroti: Sonetto 114





                                        Az élet alkonyán


                                    Az életem futása végetér.
                                    Gyarló bárkám a tengeri viharból
                                    immár a közös kikötőbe tart, hol
                                    rosszat s kegyest a biró számra kér.

                                   Látom már: izzó képzelet, ki cél
                                   s bálvány vagy, mit a művészet parancsol,
                                   az ember érted tétován barangol,
                                   és balga vágya szinte semmit ér!

                                   Mit adsz, szerelmi vágy, vidám, igéző,
                                   ha kétfelől közelg a két halál,
                                   egy biztos, egy könyörtelen rivall rád?

                                   Nyugtot nem ad ma már ecset, se véső,
                                   a szív csak égi szerelemre vár,
                                   mely a kereszten int, kitárva karját.


                                                                                           Rónay György ford.

2011. augusztus 4., csütörtök

Percy Bysshe Shelley: Egy hervadt ibolyára






                                       Egy hervadt ibolyára



                                        Eltűnt a virág illata,
                                        melyben csókod lehellt reám,
                                        a szirmok színe már oda,
                                        mely tőled izzott fel csupán.

                                        Hervadt, üres, halotti váz,
                                        elárvult mellemen pihen;
                                        jeges csöndjével megaláz,
                                        hisz még lángol szivem.

                                        Sírok – meg nem éleszti könny,
                                        sóhajtok – reám nem lehel;
                                        e néma, megadó közöny
                                        sorsom idézi fel.

                                                       
                                                                                                      Tótfalusi István ford.


Charles Baudelaire: Őszi ének



            
                                                      Őszi ének



                                                              1

                               Sötétség és hideg vesz körül nemsokára;
                               tündöklő nyaraink gyors tüze, ég veled!
                               Hallom, kopogva hull már házunk udvarára
                               a fa, s visszhangosan dördűl a kövezet.

                               Visszajön az egész tél belém: vad robotban
                               gyúr düh és gyűlölet, undor és félelem,
                               és mint a lemenő nap a sarki pokolban,
                               vörösen ragyogó jégtönk lesz a szívem.

                               Borzongva hallom, a hasábok hogy zuhognak;
                               ha vérpad épül, az sem ád ily hangokat.
                               Lelkem torony, amely lassankint összeroskad
                               az ostromgép nehéz ütései alatt.

                               S úgy tetszik, míg ez a kopogás sír alattam,
                               hogy koporsót szegez itt valahol az ács...
                               Kié lesz? Hogy siet! - Tegnap nyár volt; ma ősz van.
                               A zaj titokzatos, mint egy elutazás.


                                                                 2

                               Szeretem hosszu zöld szemeid ragyogását,
                               szép gyönyöröm, de ma oly keserű vagyok,
                               s nem szomjazom szemed, szobád s a tűz varázsát,
                               csak a napot, amely a tengeren ragyog.

                               De azért légy anyám, szeress, hajolj szivemre,
                               még ha rossz vagyok is, hálátlan s hűtelen;
                               szeretőm vagy hugom, légy édes naplemente
                               vagy őszi glória tűnő életemen.

                               Rövid szerep! A sír már les az áldozatra!
                               Óh, vond öledbe, vond, s öleld homlokom át,
                               hadd élvezzem, fehér s forró nyarunk siratva,
                               az őszutó szelíd és sárga sugarát!



                                                                                              Szabó Lőrinc ford.


2011. augusztus 2., kedd

Friedrich Hölderlin: Menons Klage um Diotima





                                      Menon panasza Diotimáért




                         Úgy éltünk mi, akár a szerelmes hattyuk a fényben,
                                    csöndesen úszkálnak, ringnak a fodrokon át,
                         s nézik a tó tükrén az ezüst felhők vonulását,
                                    míg hüvös éteri kék fodroz a testük alatt,
                         így éltünk mi is itt. S ha felénk mordulva az észak
                                    intett és panaszát zúgta, lehullt a levél,
                         lombját sírta az ág és szálltak a szélben az esők,
                                    csak mosolyogtunk, mert tudtuk, egy isten is óv
                         és szavainkra figyel, meghitten zeng a szivünkben,
                                    egy dalt s csak mivelünk gyermeki s néha vidám.
                         Puszta, kihalt ma a ház, elvették tőlem a fényt is,
                                    Téged vettek el és véled a két szememet.
                         Körbe bolyongó árny vagyok, élek ugyan, de nem értem,
                                    mért kell élnem még, fénytelen, egyre tovább.


                                                                                               Radnóti Miklós ford.


2011. augusztus 1., hétfő

Victor Hugo: Orphée





                                                 Orpheus



                            Tanum a Tanais, a hatöblű sötét ár,
                            s Zeusz, kinek kegyén az éj nagy szekerén jár
                            Rhea ökreivel És Nyx lovaival,
                            tünt óriások és tanum a mai faj,
                            Pluto, ki fölfal és Uranus, a teremtő:
                            imádok egy leányt s számomra drága szent.
                            Poseidon, kékhajú szörnyeteg, szómra hív:
                            hallgass meg. Én vagyok a zengő férfiszív,
                            és szeretlek. Az ős árny öle csupa felleg;
                            rezdül a lomb, amit a zápor árja ellep.
                            Mint erdőn Boreas, Zephir a réteken,
                            zavart szivünkön úgy borzong a szerelem.
                            Szeretem ezt a nőt, édes Eurydikémet,
                            mindig és mindenütt! S ha nem, verjen az ég meg,
                            verje a zsendülő bimbót s az ért magot!
                            A falra mágikus igét ne írjatok.

                                                                     
                                                                                             Rónay György ford.

Publius Vergilius Maro: Ecloga IV.





                                      IV. ecloga


                            Pásztori Múzsák, szálljon a dal kissé magasabban!
                            Nem mindenkit igéz a csalit s a kicsiny tamariszkusz:
                            Erdőt énekelünk, de az erdő consuli erdő.
                            Eljött már az idő, mit a jósnő szent szava hirdet,
                            Ujraszületve az évszázak nagy rendje megépül.
                            Már megtérhet a Szűz, meg az ősi saturnusi korszak,
                            Már uj sarjat küld le a földre az ég a magasból.
                            Csak te a most születő gyermekre, ki hozza a vaskor
                            Végét, és akivel beköszönt az aranykor a földre,
                            Szűz Lucina, vigyázz: bátyád országol, Apollo.
                            És te leszel consul, te, midőn eljő e dicső kor,
                            Pollio, és a világév nagy hónap-sora indul,
                            És te vezér, amidőn, ha maradt még bűn nyoma rajtunk,
                            Eltűnik s az örök remegés elhagyja a földet.
                            Ő pedig isteni életet él és isteni körben
                            Látja a héroszokat meg s őt is látni közöttük,
                            S kormányoz megbékélt földön az ősi erénnyel.
                            S néked, gyermek, a föld maga első áldozatul hoz
                            Gazdagon omló repkénnyel keveredve gyökönkét,
                            És vizi rózsát ont s vele együtt tarka akantuszt.
                            Önként tér meg a kecske fejésre, duzzad a tőgye,
                            S többé már nem féli a nyáj a hatalmas oroszlánt.
                            Illatosan, szeliden bölcsőd maga szirmokat áraszt.
                            Elbukik a kígyó, meg a mérges csalfa növény is
                            Elbukik, és az aszír balzsam beborítja a földet.
                            Majd, amidőn hősök nagy tetteit és az atyádét
                            Már olvasni tudod s mi a férfi erénye, megérted,
                            Lassan, lágyan a búzakalász nő szőke mezőkön,
                            Tüske között a vadonban a szőlő fürtje piroslik,
                            És a kemény tölgy törzse arany mézharmatot izzad.
                            Mégis, a régi csalárdság magva megmarad itt-ott,
                            Az hajt gyenge hajón tengert kísérteni istent,
                            Fallal övezni a várost, földbe hasítni barázdát.
                            Lesz új Tiphys is akkor s hordani messzire Argo
                            Választott hősök seregét, új harcok is esnek,
                            És elküldetik ujra a trójai síkra Achilles.
                            Attól kezdve, hogy emberré érleltek az évek,
                            Kalmár hagyja hajóit, nem hord büszke fenyőszál
                            - Mindenhol minden terem – át a tengeren árut.
                            Föld a kapától nem szenved, szőlő a kacortól:
                            Barna paraszt az igát is eloldja bikái nyakától,
                            És a juhok gyapját se hazugság festi szinesre.
                            Bíbor gyapjat a rét maga ád a rajt legelésző
                            Kosnak, majd a szinét sáfrány-sárgára cseréli,
                            És a bodor bárány maga öltözik enyhe pirosba.
                            “Már ily századokat pergess”, szólnak guzsalyukhoz
                            Végzetes egy akarattal a sors őrzői, a Párkák.
                            Hív méltó hivatal, vállald, az idő neked érik,
                            Isteni szent gyermek, nagy magzata nagy Jupiternek!
                            Nézd, minden meginog, boltívei rengnek az űrnek,
                            Benne a föld és ég, meg a tengerek árja morajlik,
                            Nézd, ujjong a világ a jövendő korszak elébe!
                            Hosszú élet után bár addig tartana bennem
                            A lélek s az erő, hogy zengjem tetteidet még:
                            Zengő szómat a thrák Orpheus sem győzi le dallal,
                            Sem Linus, anyja amazt bár, ezt pedig atyja segítse,
                            Orpheust Calliopea, Linust szépséges Apollo.
                            Pánt is, hallja egész Arcadia, hallja, s itéljen,
                            Pánt is, hallja egész Arcadia, dalba legyőzöm.
                            Kezdd, kicsi gyermek, kezdj nevetést, ismerd fel anyádat,
                            Hosszú volt a nehéz tíz hónap az édes anyának,
                            És aki nem nevetett bölcsőben már szülejére,
                            Istenek asztala, istennő nászágya se várja.

                                                                                 
                                                                                                   Trencsényi-Waldapfel Imre ford.