Kosztolányi Dezső: Üllői-úti fák

                                            Üllői-úti fák

                                             Az ég legyen tivéletek,

                                                 Üllői-úti fák.

                                             Borítsa lombos fejetek

                                             szagos, virágos fergeteg,

                                                 ezer fehér virág.

                                             Ti adtatok kedvet, tusát,

                                             ti voltatok az ifjúság,

                                                 Üllői-úti fák.

                                             Másoknak is így nyíljatok,

                                                 Üllői-úti fák.

                                             Szívják az édes illatot,

                                             a balzsamost, az altatót

                                                 az est óráin át.

                                             Ne lássák a bú ciprusát,

                                             higgyék, örök az ifjúság,

                                                 Üllői-úti fák.

                                             Haldoklik a sárgult határ,

                                                 Üllői-úti fák.

                                             Nyugszik a kedvem napja már,

                                             a szél búsan dúdolva jár,

                                                 s megöl minden csirát.

                                             Hová repül az ifjúság?

                                             Feleljetek, bús lombu fák,

                                                 Üllői-úti fák.

                                                                                               1906

Juhász Gyula: Milyen volt...

                                                 Milyen volt...

                                     Milyen volt szőkesége, nem tudom már,

                                     De azt tudom, hogy szőkék a mezők,

                                     Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár,

                                     S e szőkeségben újra érzem őt.

                                     Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,

                                     De ha kinyílnak ősszel az egek,

                                     A szeptemberi bágyadt búcsuzónál

                                     Szeme szinére visszarévedek.

                                     Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,

                                     De tavaszodván, ha sóhajt a rét,

                                     Úgy érzem, Anna meleg szava szól át

                                     Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

Juhász Gyula: Anna örök

                                              Anna örök

                                    Az évek jöttek,mentek,elmaradtál

                                    Emlékeimből lassan, elfakult

                                    Arcképed a szivemben, elmosódott

                                    A vállaidnak íve, elsuhant

                                    A hangod, és én nem mentem utánad

                                    Az élet egyre mélyebb erdejében.

                                    Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,

                                    Ma már nem reszketek tekintetedre,

                                    Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,

                                    Hogy ifjuság bolondság, ó, de mégis,

                                    Ne hidd, szivem, hogy ez hiába volt,

                                    És hogy egészen elmúlt, ó, ne hidd!

                                    Mert benne élsz te minden félrecsúszott

                                    Nyakkendőmben és elvétett szavamban

                                    És minden eltévesztett köszönésben

                                    És minden összetépett levelemben

                                    És egész elhibázott életemben

                                    Élsz és uralkodol örökkön, Anna.

Gérard De Nerval: Fantaisie (Ábrándozás)

                                                      Ábrándozás

                                     Egy dal zsong bennem s nékem többet ér,

                                     akár egész Mozart, Rossini, Weber,

                                     vágyódó, vén ütem, borongva lépdel

                                     s titkos varázsa már csak bennem él.

                                     Ha hallom, lelkem ifjul kétszáz évet,

                                     a trónon Tizenharmadik Lajos,

                                     lankás vidék... az alkony épp megérett,

                                     a domb arany, az ég aranyhabos,

                                     s kővel szegett, nagy téglakastélyt látok,

                                     lábát folyócska mossa álmatag,

                                     körül hatalmas park, húnyó virágok,

                                     s a színes ablakok piroslanak.

                                     S egy ablakban fönn épp egy dáma lebben,

                                     sötét szem, szőke haj lobog felém...

                                     talán egy másik, régvolt életemben

                                     már láttam egyszer – s most emlékszem én!

                                                                                                   Radnóti Miklós ford.

Victor Hugo: La nuit! la nuit! la nuit! (Az éj, az éj, az éj)

                                              Az éj, az éj, az éj

                                 Az éj, az éj, az éj s az éjbe-mélybe halva

                                 Kezdődik csöndesen az óceán siralma,

                                 Matróz hajóra kap.

                                 Az ember felzokog, azt mondja „miserére”

                                 S az ég, a lég zokog, felel a bús zenére

                                 És sír, zokog a hab.

                                 Sóhajt a sziklagát, mit majd eltorlaszolnak

                                 Csalánok, giz-gazok. Most kelnek ki a holtak

                                 S hallják a síri neszt.

                                 A fertelmes bürök borzong az éji szóra,

                                 Titokzatos szárán kinyíl a mandragóra.

                                 S búsan beszélni kezd.

                                 Mért reszket a szeder? És mért rí olyan árván,

                                 A barlang fája is? Miért könnyez a márvány

                                 Az éjbe mindenütt?

                                 Mindegyikük talán egy bűnös, ősi Káin

                                 S jaj, a fényt keresik ítélet éjszakáin,

                                 Könnyük van s nincs szemük.

                                 Nyöszörög a hajó, mint az, aki leroskad,

                                 Kéménye nyikorog s fehér és viharos hab

                                 Csap rá, gyönggyel tele,

                                 Az árba rák uszik, s tüskés-hal, nagy uszonnyal

                                 És lüktet vemhesen, szörnyekkel és iszonnyal,

                                 A víz vad élete.

                                 A mély bozót kiált. S az orkánba kinyílva

                                 Férgektől rágottan üvölt az éjbe Scylla,

                                 Hollócsapat riog.

                                 S a fergetegbe zaj és tompa jaj döcög föl

                                 A lánccsörömpölő és nyirkos tömlöcökből,

                                 Ordítnak a sírok.

                                 Ki jár a partokon, ki álmodik e titkos

                                 Órán, mikor a rém kisért s az éji gyilkos

                                 Sunyítva útra kél?

                                 S miért bőg az erdő, e roppant székesegyház,

                                 Miért jajong-hörög, míg lengő kötelet ráz

                                 S halálra kong a szél?

                                 Szájak susognak most s füled bal muzsikát hall

                                 És látod az úton, bozontos lombon által,

                                 Temetés megy alant,

                                 Bömböl a szélvihar, ahogy kifér a torkán

                                 Sápadt sírkerteken sötétedik az orkán.

                                 Ó mondd, kié e hang?

                                 Mi e roppant zsoltár és éneke a földnek,

                                 Mit az ég is dalol és senki meg nem ölhet,

                                 Nem fojt el semmise?

                                 A büszke hullám is csak ezt dübörgi karba,

                                 A víz, a nád, a fű ezt zengi fölzavarva,

                                 Mi e bús gyászmise?

                                 Ó Elmulás, hallom ijesztő orgonádat,

                                 Min az egész világ minden lármája áthat,

                                 S zátonyzúgás követ.

                                 A billentyüknél a Halál ül, odabujva

                                 S feketét és fehért érint olykor az ujja:

                                 Koporsód, sirköved.

                                                                                         Kosztolányi Dezső ford.

Sappho után

                               Sappho után

                                     Boldog ember, mint Uranos lakói,

                                     A ki vígan ül, kegyes, ellenedben,

                                     S andalog kellő szavad édes hangján,

                                         S gyönge mosolygást

                                     Ajkadon látván szeliden lebegni,

                                     Melyre megdöbben kebelemben a szív,

                                     Mert jelenléted leborít azonnal,

                                         És oda lészek.

                                     Nyelvem eltompúl ajakim között, s gyors

                                     Égi tűz ömlik tetemimre végig.

                                     Zúg fülem, s bágyadt szemeim borúlnak

                                         Éji homályba.

                                     Arcomon végig hideg izzadás foly,

                                     Reszketek, fúlok, s halavány virágként

                                     Hervadó színnel rogyok a Halálnak

                                         Karjai közzé.

                                                                                             Kölcsey Ferenc ford.