Victor Hugo: La nuit! la nuit! la nuit! (Az éj, az éj, az éj)

                                              Az éj, az éj, az éj

                                 Az éj, az éj, az éj s az éjbe-mélybe halva

                                 Kezdődik csöndesen az óceán siralma,

                                 Matróz hajóra kap.

                                 Az ember felzokog, azt mondja „miserére”

                                 S az ég, a lég zokog, felel a bús zenére

                                 És sír, zokog a hab.

                                 Sóhajt a sziklagát, mit majd eltorlaszolnak

                                 Csalánok, giz-gazok. Most kelnek ki a holtak

                                 S hallják a síri neszt.

                                 A fertelmes bürök borzong az éji szóra,

                                 Titokzatos szárán kinyíl a mandragóra.

                                 S búsan beszélni kezd.

                                 Mért reszket a szeder? És mért rí olyan árván,

                                 A barlang fája is? Miért könnyez a márvány

                                 Az éjbe mindenütt?

                                 Mindegyikük talán egy bűnös, ősi Káin

                                 S jaj, a fényt keresik ítélet éjszakáin,

                                 Könnyük van s nincs szemük.

                                 Nyöszörög a hajó, mint az, aki leroskad,

                                 Kéménye nyikorog s fehér és viharos hab

                                 Csap rá, gyönggyel tele,

                                 Az árba rák uszik, s tüskés-hal, nagy uszonnyal

                                 És lüktet vemhesen, szörnyekkel és iszonnyal,

                                 A víz vad élete.

                                 A mély bozót kiált. S az orkánba kinyílva

                                 Férgektől rágottan üvölt az éjbe Scylla,

                                 Hollócsapat riog.

                                 S a fergetegbe zaj és tompa jaj döcög föl

                                 A lánccsörömpölő és nyirkos tömlöcökből,

                                 Ordítnak a sírok.

                                 Ki jár a partokon, ki álmodik e titkos

                                 Órán, mikor a rém kisért s az éji gyilkos

                                 Sunyítva útra kél?

                                 S miért bőg az erdő, e roppant székesegyház,

                                 Miért jajong-hörög, míg lengő kötelet ráz

                                 S halálra kong a szél?

                                 Szájak susognak most s füled bal muzsikát hall

                                 És látod az úton, bozontos lombon által,

                                 Temetés megy alant,

                                 Bömböl a szélvihar, ahogy kifér a torkán

                                 Sápadt sírkerteken sötétedik az orkán.

                                 Ó mondd, kié e hang?

                                 Mi e roppant zsoltár és éneke a földnek,

                                 Mit az ég is dalol és senki meg nem ölhet,

                                 Nem fojt el semmise?

                                 A büszke hullám is csak ezt dübörgi karba,

                                 A víz, a nád, a fű ezt zengi fölzavarva,

                                 Mi e bús gyászmise?

                                 Ó Elmulás, hallom ijesztő orgonádat,

                                 Min az egész világ minden lármája áthat,

                                 S zátonyzúgás követ.

                                 A billentyüknél a Halál ül, odabujva

                                 S feketét és fehért érint olykor az ujja:

                                 Koporsód, sirköved.

                                                                                         Kosztolányi Dezső ford.