Menjetek, fájó rímek, vár a szikla
Menjetek, fájó rímek,
vár a szikla,
mely drága kincsem rejti el sötéten;
hívjátok
ott: ő majd felel az égben,
bár földi részét mély sír fogja vissza.
Mondjátok meg: hajóm már nem hasítja
a vad tengert, fárasztó nékem élnem,
s emlékét gyűjtve hullott lombja-képpen,
megyek, lábam nyomába igazítva.
Mint élőt s holtat őt látom magamban,
nem – mint élőt, ki immár hallhatatlan,
ismerje meg csak a világ, s csodálja!
Kérem, figyeljen, hogyha nemsokára
eltávozom, jöjjön elémbe lassan,
s vonjon fel majd az égbe, oldalára.
Nemes Nagy Ágnes ford.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése